Nyáron tanulni azóta ördögtől való dolognak számít, mióta 6 évesen elkezdtem iskolába járni. A nyár arra való, hogy az ősztől tavaszig tartó fáradhatatlan tanulást követően végre megpihenjen a dolgozó agy és olyan dolgokkal foglalkozzon, amiknek az ég világon semmi köze nincs a kötelező tananyaghoz. Nincs ez másképp sem, amikor Erasmuson van az ember, sőt, talán még erősebb a késztetés arra, hogy a könyvtár helyett a milliónyi választható hely és program felé tendáljon az érdeklődésem, ami nem sokat segíti a tanulmányi előhaladásomat. 

Csak ezen a héten öt vagy hat olyan olyan hétvégi program van, amire imádnék elmenni, van közöttük strandolós, kirándulós, bulizós, városnézős, szóval tényleg hatalmas a választék és ilyen melegben (ma épp 28 fokon tetőzik a hőmérséklet) itthon tanulni, mert ráadásul a könyvtár zárva is van ünnepnap miatt, nem a legélvezetesebb elfoglaltság. De mint látható, ügyesen megoldom a problémát és a jól bevált halogatós módszerrel inkább blogot írok. Így valamivel jobban kibírható. Egyébként egyáltalán semmi okom a panaszra, az órai anyagok nagyon érdekesek, úgyhogy arra gondoltam, hogy írok róluk pár gondolatot, hátha érdekel valakit, hogy mivel töltöm itt az értékes utolsó heteimet. 

Az egyik órám az 'Advanced Child and Adolescent Psychiatry' nevet viseli, egy mesterszakos kurzus és legfőképpen abban különbözik az otthon már elvégzett gyermekpszichiátria témájú óráimtól, hogy tényleg advanced, szóval nem az ebben a korban előforduló kórképeken megyünk át újra és újra, hanem alapvető, hogy mindenki ismeri ezeket a diagnózisokat és a követelményeit és inkább olyan témákról van szó, amikről máshol nem igazán hallhatunk. Például az autizmus órán arról volt szó, hogy hogyan lehet a technológiát bevonni a terápiába, és milyen különböző online módszerek vannak, amit fejlesztik az autista gyerekek szociális és kommunikációs képességeit. Általában az óra végére kialakul egy nagyobb és vitathatóbb témát felölelő diskurzus, a legtöbben hozzászólnak, még úgy is, hogy viszonylag sokan vagyunk (kb. ötvenen). Mindegyik órára meghív a kurzusfelelős egy szakártőt, akik általában egy holland kórházban vagy valamilyen egészségügyi központban dolgoznak és nagyon érdekes esetekről szoktak mesélni. Ami feltűnt már régebben is, de ez a kurzus csak megerősítette bennem az érzést, hogy itt, Hollandiában teljesen máshogy állnak hozzá az emberek a pszichológushoz és a mentális egészséghez. A holland ismerőseim jelentős része rendszeresen jár pszichológushoz, általában csak terápiába, de tudok olyanokról is, akik gyógyszeres kezelés alatt állnak. És ami a legérdekesebb, hogy egyáltalán nem számít kínosnak, sőt, sokszor teljesen nyíltan beszélnek erről, mert ez is egy olyan dolog, mint a testi egészség, hogy ha valami baj van vagy nem érzik jól magukat, akkor szakértőhöz fordulnak. És ha a szakértő is úgy gondolja, akkor gyógyszert kell szedniük, hogyha nem, akkor elég eljárniuk heti egyszer-kétszer terápiás ülésekre. És teljesen motiváltak arra, hogy változtassanak. Csak remélni merem, hogy egyszer, a távoli jövőben Magyarországon is ilyen irányba tolódik el a közgondolkodás a pszichológiáról.

A másik órám a 'The Adolescent Brain' című kurzus, nevéhez híven arról szól, hogy milyen agyi változások zajlanak kamaszkorban, szintén szuperérdekes, rengeteg videóval és nagyon izgalmas cikkekkel. Egy nagy hátránya az itteni fejlettebb technológiának, hogy nagyon sok órához van weblecture, ami lényegében maga az óra felvéve, úgyhogy ha kicsit is motiválatlanabb az ember, akkor könnyen beleeshet abba a hibába, hogy órára járás helyett megvárja a másnapot, amíg az adott weblecture felkerül a netre és otthon, egy reggeli mellett az ágyból végignézi. Bevallom, velem nem egyszer fordult már elő ez az eset, ráadásul van egy olyan lehetőség a videónál, hogy fel lehet gyorsítani az előadást, ami egy pontig nagyon hasznos, főleg azoknál az előadóknál, akik rendkívül lassan és álmosítóan beszélnek, egy ponton túl pedig hihetetlenül vicces, mert nem lehet értelmes szavakat kihallani a hihetetlenül gyors és magas hangú előadásból. Szóval most épp abban a fázisban vagyok, hogy meghallgatom azokat az órákat, amikre nem sikerült eljutnom, miközben vágyakozva nézem az ablakomon keresztül az utcán bóklászó, strandra vagy napozni bicikliző emberkéket. De elhatároztam, hogy ma befejezem az összeset, hogy holnap nekiállhassak a cikkeknek, úgyhogy még ez sem állíthat meg!

Az elkövetkezendő két hét sajnos ilyen hangulatban fog telni (na azért a hétvégén egy strandolást, meg a jövő hétvégén is egy-két vacsorát vagy esti programot beiktatok, mert különben teljesen aszocializálódom és nem fogad majd a társadalom vissza magába, amikor végzek a vizsgáimmal). Utána viszont sokkal örvendetesebb időszakom lesz, mert otthonról jönnek meglátogatni viszonylag sokan, amit már nagyon várok, az nekem is teljes kikapcsolódás periódus lesz, aztán pedig június végén megyünk Luxembourgba! Utána pedig sajnos már készülődnöm kell a hazamenetelre, de erre egyelőre még nem gondolok, mert akkor a túl sok aggodalom már nem férne el az agyamban. Ez így működik, most tanultuk. 

A végére pedig egy kis leideni nyár

Miután hivatalosan is elnyerhetném a halogatásért kapható nemzetközileg is elismert legrangosabb kitüntetést és miután ez a tény már olyan szinten zavart, hogy komoly pszichológiai distresszt okozott, a mai napon újra fogtam magam és nekiültem a blogírásnak. Szerencsére azért a stressz nem volt nagyon komoly, de azért éppen ideje volt már újabb posztnak így egy újabb hónap elteltével. Ez kicsit ilyen önreflektálós, Erasmus-félév végéhez közeledős, hónap-összefoglalós valami lesz, így tisztában vagyok vele, hogy sokakat ez nem nagyon hoz lázba, úgyhogy majd sok képet is rakok fel hogy lehessen nézelődni. Mert ilyen rendesen gondolok mindenkire. 

Szóval tegnap volt egy ISN cultural festival nevezetű dolog, amire először nem akartam jelentkezni, mert a lényege, hogy mindenki a saját országából pár emberrel összeáll, főznek rengeteg mindent és aztán azt kirakják asztalokra és a többiek körbejárkálnak és megkóstolnak mindent, és eközben mások fellépnek/előadnak valamit/táncolnak, hogy szórakoztassák a jónépet. Maga a koncepció egyébként szerintem remek, de túl sok kedvem nem volt az előkészületekhez, pláne mivel nem is ismertem senkit a magyar csoportból. De a végén úgy alakult, hogy nagyon sokan győzködtek, meg hogy mennyire jó szokott lenni, blabla, úgyhogy beszálltam és nem csak, hogy beszálltam, de 3 másik csapattaggal együtt (akik közül egy valaki Angliából jött) megfőztük a legszuperebb magyar fogásokat, mint például: lecsót (amit én készítettem és az első órában elfogyott, mert akkora sikere lett, hogy konkrét sorok álltak a magyar standnál, hogy kipróbálhassák - ez azért megmelengette a szívem), somlói galuskát, kakaós csigát, körözöttet, és rengeteg töki pompost. Ezen kívül vittünk házi szilvapálinkát, megtanítottunk mindenkit az 'Egészségedre' és 'Egészségetekre' felkiáltásokra és ezek különbségére, meséltünk egy csomót magyar szokásokról és ételekről, amiket nem tudtunk megcsinálni, de ki kell, hogy próbálják, ha Magyarországra utaznak. Találkoztam két olyasvalakivel is, akik a magyart második/harmadik nyelvként tanulják és lelkesen fitogtatták magyar tudásukat, amiből sokszor ugyan nem értettem minden szót, de ettől függetlenül ugyanolyan lelkesedéssel válaszolgattam nekik. De természetesen nem csak az asztalunk mögött vártuk az arra tévedő éhes embereket, hanem körbejártunk felfedezni a többi ország kínálatát, így sikerült ennem scone-t az angoloknál, tatrateat inni a szlovákoknál, perui édességeket, kínai mogyorós és teából készült desszertet, valamint sült kacsát, német krumplisalátát, kanadai áfonyás pitét juharsziruppal, francia citromtortát, a spanyol-brazil-mexikói-portugál négyesből viszonylag elég sok mindent, ezekre nem emlékszem teljesen, de ettem sushit is a japán asztalnál, raklettet a svájciaknál, litván karamellás édességet, ittam ír kávét és ettem vietnámi rákcsipszet is. Ez így felsorolva rengetegnek hangzik, azonban nagyon kicsi adagok voltak szerencsére, úgyhogy mire körbeértünk, pont jól laktunk, de akkor támadt általában az ötlet, hogy menjünk még egy kört, vagy a vége felé már, amikor láttuk, hogy lesz, ami megmarad (és ez más országoknál is így volt), akkor egymás segítségére siettünk a maradékmentésben. Aztán voltak olyan katartikus pillanatok is, mint amikor török zenére egy hatalmas körben táncoltunk vagy az esti ünneplésre (after party) már úgy mentünk, hogy az egy-két nappal korábban még alig ismert ország-képviselőkkel külön csoportosulva elő-ünnepeltünk az ünneplés előtt. Szóval összességében rengeteget nevettünk, ettünk, ittunk, táncoltunk. De amikor végleg megszületett bennem a döntés, hogy ma le kell ezeket írjam, az az a pillanat volt, amikor hajnalban elindultunk az egyik ünneplés helyszínéről a másikra (én már hazafele tartottam, mert nagyon alacsonyan volt az energia-szintem), és kb. ötvenen-hatvanan egyszerre indultunk meg biciklikkel, a legtöbben énekeltek vagy beszélgettek, de nekem, mivel a másik irányba mentem, már zene volt a fülemben, úgyhogy egy hatalmas bicikliző, éneklő tömeg közepén hallgattam ezt a számot és elfogott egy egyszerű de hihetetlenül megfogható boldogságérzés, úgy éreztem, hogy kicsit mindenkihez tartozok, mindenkihez köt legalább egy olyan emlék, amit innen hazaviszek majd magammal és nem fogok egyhamar elfelejteni. És ahogy a szám címe is indikálja - Something just like this - azt éreztem, hogy ebben a pillanatban, de igazából kiterjesztve az egész évre, pont ott vagyok és akkor, amikor és ahol szeretnék, és minden, ami történik, a maga tökéletességében illeszthető bele az életembe és ebbe a 10 hónapba, amit itt eltöltök.

Na ez lett volna az önreflexív rész, mert egyelőre még nem szívesen szembesítem magam a hazaköltözés gondolatával, ha van rá lehetőségem, akkor elkerülöm az erről való töprengést, de mindenképp szeretnék írni majd róla egy hosszabb, érzelgős, tapasztalatmegosztó és összegző posztot. 

Képeket rakok fel hamarosan, csak még nem kaptam meg őket, mert sajnos én magam nem tudtam fényképezni napközben. Illetve készült egy interjú is velem, amit remélem, hogy hamarosan közzétesznek a Leideni Egyetem honlapján (azt ígérték), és ha megtalálom, azt is belinkelem ide. 

Az elmúlt hónap további történései:

1. Hazamentem egy hétre húsvétra

Ahol elmentünk Zoo caféba

Névnapos suhsi-t ettünk anyukámmal

Unokahugoztam nagy mennyiségben

Húsvétoztunk

És még csomó hó is esett

2. Elkezdődött a negyedik fél-szemeszter, és nagyon szuperek az új óráim, teljesen motivált vagyok egyrészt a tanulásra másrészt az órákra bejárásra is, ami új érzés egyelőre, de majd hozzászokom. 

3. King's day volt Hollandiában, fesztivállal Amszterdamban és rengeteg narancssárga színnel

4. Folytatódnak a sűrű hétköznapok, még több fesztivállal Haarlemben, kacsasimogatással és sok-sok esti programmal

Ez Leiden épp most

Ez Haarlem

Ez is

Ez napozás

Ez is

Ez kacsa

Most leginkább ez a kérdés foglalkoztat, ugyanis egy hónap telt el azóta, hogy megírtam az előző posztot Dublinról, azonban ez az egy hónap olyan gyorsasággal és észrevétlenül tűnt el, hogy utána kell néznem a google naptáramban és a facebook eseményeim között, hogy pontosan mit is csináltam, mert olyan érzésem van, mintha csak a távolból figyeltem volna ezt az elmúlt időszakot.

Szóval segítségül hívva a social media-t, az alábbi dolgokat tudtam meg magamról:

- Túlvagyok egy vizsgaidőszakon, ami nem volt szerencsére annyira vészes, mint az előző kettő, meg is lettek a vizsgáim, a beadandókat is leadtam, úgyhogy aggodalomra semmi okom. A vizsgákkal telített hét így telt:

Tanultam a szobámban

Tanultam az erkélyen

A könyvtárban pedig inkább a naplementét néztem, minthogy tanultam volna. Ejnye

- Újra elkezdtem Mimire vigyázni, heti pár napban, amíg az anyuka dolgozott. Ez nagyon nagy élmény volt, mert rengeteget fejlődött azóta, hogy kiköltöztem január végén, úgyhogy most már egészen jól el lehet vele beszélgetni, meg mindig nagyon örül, amikor átmegyek, egy fél óra általában azzal telik el, hogy csimpaszkodik rajtam (amit amúgy nem bánok, mert általában reggel megyek és álmos vagyok, szóval addig sem kell készülődnöm vagy gondolkodnom, hogy mit csináljunk aznap). Lett egy nagyon szuper biciklis ülése is, amit én kifejezetten kedvelek, mert hihetetlenül könnyű lett így közlekedni, mindenhova biciklivel megyünk, a múlt héten például állatfarmon voltunk babakecskéket simogatni:

De olyan izgalmas dolgokat is csináltunk, mint kacsaetetés banánnal:

Vagy egy kutya-gang megfigyelése bevásárlás közben:

- A facebook szerint az utóbbi időben elég sokat szocializálódtam, ami kifejezetten jót tett a vizsgaidőszak után. Van egy Leiden United nevű csoport, akikről már lehet, hogy írtam korábban, de a lényegük, hogy a holland és nemzetközi hallgatókat hozzák össze, nagyon szuper programokat szerveznek és csoportokra osztanak minket, hogy együtt vacsorázzunk a különböző holland hallgatói egyesületeknél. Ezek a vacsorák általában nem igazán az evésről szólnak (a vacsora megtévesztő szóhasználat, vigyázat), hanem hogy beszélgetünk, megismerjük egymást, utána pedig általában beülünk valahova meginni egy almalevet. 

- A Leiden United által szervezett program volt a Keukenhof látogatás is, ismertebb nevén a tulipánkert, valóban nagyon lenyűgöző volt, képek következnek:

Most egyébként nagyon hazahúz a szívem, szerettem volna ott lenni az összes CEU-s tüntetésen és megmozduláson, de annál többet nem tehettem a dologért, hogy élőben követtem az eseményeket online. De már csak 5 nap és felpattanok a repülőre Rotterdamban és hazavágtatok, hogy otthon majd azért szomorkodjak, mert visszavágyok Leidenbe. Hát semmi sem jó már?!

Március 3. és 7. között Írországban jártam. Megfigyeléseim az alábbiak:

- az ír akcentus nagyon mókás, cserébe nehezen érthető

- Dublin a bárokon és az atmoszférán kívül nem (olyan) nagy szám

- Írország (a vidék) viszont annál nagyobb

- a bárányokat terelő kutyák lenyűgöznek

- minden nagyon olcsó! (kivéve a sör)

Egyébként hatalmas élmény volt, de sajnos most eléggé besűrűsödtek a programok így a vizsgaidőszak újabb kezdetével, úgyhogy ezt inkább egy képes beszámolónak gondoltam.

Március 4-én reggel indultunk Amszterdamból két barátnőmmel (Isabella Ausztriából és Lucrezia Olaszországból) Itt a képen épp a reptéri buszon örülünk magunknak, hogy egyben megérkeztünk 

Amire egyáltalán nem számítottunk az az, hogy a szállás jó legyen, mert egy 2 csillagos hotelben foglaltunk szobát, a többi árhoz képest nagyon olcsón. Úgyhogy kellemes meglepetés volt, amikor odaértünk, hogy nemcsak a szoba, de az egész szálloda igazából egy 4 csillagos hotelnek volt megfeleltethető, egy kb. 10-15 perces sétára a belvárostól

Ezekkel a képekkel nagyjából összefoglalható Dublin belvárosa, nagyon meghatározóak a régi katedrálisok, színes ajtók (amik egyébként nagyon feldobják a piros téglás nagy házakat), pubok, eldugott falfestések és a Trinity college, ahova nem egyszer mentünk vissza körbenézni vagy csak megebédelni a kertben. Amin egyébként én nagyon ledöbbentem, az az volt, hogy Írország mennyire konzervatív és közben mennyire nem. A lakosság nagy része ugyan katolikus, de népszavazáson kiálltak a melegházasság mellett, úgyhogy az legális, viszont az abortusz nem, arról nem is hiszem, hogy volt népszavazás. 1993-ban legalizálták minden szigorítás nélkül például az óvszerek használatát és árusítását, előtte az embereknek el kellett menniük a háziorvoshoz, aki felírt egy receptet, aminek a kiváltásával egy darab óvszerhez lehetett jutni elég borsos áron ráadásul. 

A bárokról annyit, hogy bárhova mentünk, mindenhol találtunk élőzenét. És nem a klasszikus valaki elénekelget egy gitárral zenét, hanem általában többen, hegedűvel, harmonikával, akár gitárral is és hihetetlenül nagy tehetséggel zenéltek, úgyhogy teljesen más volt a hangulata ott meginni egy sört, mint például Hollandiában. És egyébként is az ír zenétől lehetetlen búskomornak maradni, így a legtöbben énekelnek/táncolnak vagy csak örömködnek magukban. A sör (Guiness) egyébként tényleg különleges, de nekem annyira nem ízlett, mert nagyon markáns-keserű karamellizált mellékíze van, úgyhogy inkább maradtam az almabornál (ami mint megtudtam nem ugyanaz, mint a cider, viszont sokkal finomabb)

Az utazás fénypontja számomra egyértelműen hétfő volt, amikor egy buszos kirándulásra mentünk 'vidékre', Glendalough-ba és az azt körülvevő természeti csodákhoz. Írország egyébként hihetetlenül zöld, a fű valahogy természetellenesen ilyen színű tud maradni még a tél végére is, szóval maga az utazás is nagy élmény volt, de Glendalough-ban a hegyek összeérő aljában lévő tó is hihetetlenül szép (2. kép) és az egyébként mindenhol dimbes-dombos táj is lenyűgöző. 

A nap másik fénypontja az a bárányterelő kutya bemutatója volt, amikor a gazdája és egyben báránypásztor bácsi megmutatta, hogy hogyan képezik ki ezeket a kutyusokat és mennyire hasonló, de mégis különböző vezényszavakra és füttyökre hallgatnak. Ha nem jön össze a pszichológia, Írországba költözöm báránypásztornak és kutyatulajdonosnak. 

Végül kedden még sétáltunk a városban, bevásároltunk, aztán délután hazaindultunk Leidenbe. Összességében nagyon szuper volt ez a 4 nap és biztos vagyok benne, hogy egyszer még visszamegyek, mert nagyon tudtam azonosulni az emberek mentalitásával (tényleg mindenki őszintén kedves és segítőkész) és a kutyás-bárányos téma is megtetszett. 

Leidenben egyébként azóta beköszöntött a tavasz, egy kis ízelítő:

 YAY, tavasz!!

Az elmúlt pár hét egyébként is a vacsorák időszaka volt, nem tudom miért, valahogy úgy alakult, hogy február közepe-vége felé már senkinek semmi életkedve nem volt, hideg is volt, a szél is mindig fújt és az eső is esett, úgyhogy az átlagosnál sokkal több közös vacsorát szerveztünk, mert mindenki szeret enni és közösen enni pedig még jobb. Az egyik ilyen vacsora pont tegnapelőtt volt, aminek az volt a koncepciója, hogy mindenki hoz magával egy date-et, azaz fiút/lányt, akivel szívesen tölti az estét és az átlagosnál kicsit jobban kicsípjük magunkat, amit én amúgy annyira nem szeretek, de egye fene egy estére ki lehet bírni :)

Úgyhogy végül így alakult az este:

A menü pedig a következő volt, csak hogy ha valaki éppen éhesen olvasgat, meghozzam a kedvét az evéshez:

Előételnek saláta tál, utána főételnek gombás-tejszínes tészta és sült csirkeszárnyak krumplival és édesburgonyával, répás-narancsos salátával és lecsóval, utána sajttál baguette-el, és végül almás pite és tiramisu desszertnek. Szóval ami biztos, hogy senki nem szenvedett hiányt ételben, de amúgy az egész vacsorának nagyon szuper hangulata volt, valamikor éjjel 1 körül jöttünk rá, hogy indulnunk kellene lassan (főleg mert nekem még beadandót kellett írnom, szóval aznap nem aludtam túl sokat).

És most pár szó a karneválról, de tényleg csak pár, mert inkább képeket töltök fel, hogy jobban át lehessen érezni a hangulatot. Ha egy szóval kellene leírnom, akkor az a zsúfolt lenne. Eindhovenbe mentünk karneválozni, mert valamiért északon és a mi környékünkön sem igazán ünneplik úgy, mint például Németországban vagy Ausztriában. Magyarországon szerintem maga a karnevál sosem volt egy dolog, otthon inkább farsang van, de az is talán a kisebbeknek, szóval nekem még sosem volt igazi karnevál-élményem, mostanáig. Dél körül mentünk oda és már akkor tömve voltak az utcák, mindenhol lufik meg dekorációk, kivétel nélkül mindenki jelmezben volt, és a legtöbbeknek nagyon kidolgozott, nem vásárolt, hanem otthon készített jelmeze volt, szóval tényleg rengeteg energiát öltek bele általában.

A struktúrája a dolognak az volt, hogy mindenki nyomakodott az utcán, nyitva volt minden bár és szórakozóhely, ahonnan szólt a zene, bent táncoltak az emberek meg ittak rengeteget, az utcákon volt, akik saját készítésű kóstolókat osztogattak, de voltak együttesek is, pl. egy marching band (ennek nem tudom a magyar megfelelőjét), akiknek a zenéjére is rengetegen táncoltak meg énekeltek, szóval összességében egy hatalmas buli volt az egész. Tényleg érdemes volt elmenni, mert nagyon jól éreztem magam és rengeteg helyre bementünk mi is táncolni, de nekem talán kicsit túlságosan is zsúfolt volt. Összességében azért nagyon élveztem :) És most a képek:

Hát, ez ennyi lett volna. Holnapután repülünk Dublinba, szóval arról is nemsokára érkezik egy terjengős beszámoló valószínűleg :)

Sok szeretettel ajánlom mindenkinek az alábbi remekművet, mivel tökéletesen egybecseng a mai napommal, annyi különbséggel, hogy én eddig ki sem tettem a lábam itthonról, mert valószínűleg ha nem is elfújna, de elborítani mindenképpen elborítana a szél. Narancssárga riasztás van egész Hollandiában, de a tengerhez közeli városokban biztos, nem is emlékszem ennyire erős szélre, mióta itt vagyok.

Így kellett rádöbbenjek, hogy borzalmasan unalmas itthon egyedül semmit nem csinálni, pedig lettek volna teendőim mára, de mindenki azt javasolta, hogy 'Better safe than sorry', úgyhogy végül itthon maradtam. Így a mai napom nem telt túl izgalmasan, legfőképpen a beadandó-írás, másokkal beszélgetés és evés kötött le, meg természetesen, hogy az ablakból néztem a széllel küszködő biciklizőket, akik mintha lassított felvételen haladtak volna (a másik irányból érkezők pedig konkrétan csak ültek a biciklijükön és vitte őket a szél). 

Egyébként az elmúlt napok nagyon eseménydúsak voltak, mert a február amúgy is az új erasmusosok megérkezésének hónapja, úgyhogy rengeteg program volt és van is még folyamatban és ezekre nagyon szívesen eljárok, meg azok is, akikkel az időm nagy részét töltöm, úgyhogy tényleg elég zsúfolt volt eddig a február, de nem bántam egyáltalán, mert rengeteg új emberrel találkoztam. Ugyanakkor már jól jött egy olyan nap is, amikor végre volt időm mindenre, amit régóta szerettem volna csinálni - bár mostanra már kellőképpen meguntam a dolgot, szóval remélem holnapra továbbáll ez a szél. 

Amúgy a napokban már meg-megérkezett a tavasz, de ha minden igaz, csak rövid ideig marad, mert holnap újra hideg lesz. De azért csináltam egy-két tavaszi leideni képet a Hortus Botanicus környékéről, ahova már nagyon régóta szeretnék elmenni, mert belülről is nagyon szép. Állítólag.

Hóvirágok már mindenhol vannak, de az előkertünkben már a fák is rügyeznek, úgyhogy nagyon remélem, hogy ez oficially a tél végét jelenti

Volt egyébként időközben egy névnapom is, amikor elmentünk korcsolyázni (több-kevesebb sikerrel és csak egy eleséssel vittem véghez a kihívást) és utána csináltunk vacsorát meg holland mini palacsintákat (pannekoeken) almaszósszal, úgyhogy aznap végül szintén a gurulást választottam közlekedési módszernek hazafelé. 

A korcsolyázós csapat életben maradt tagjai (én is rajta vagyok!)

Ezek pedig a már sokat emlegetett mini palacsinták, amik sunyi módon csak lassan lakják be az ember gyomrát, szóval mire megérezzük, hogy tele vagyunk, igazából már kétszer is megteltünk és utána mindenki a földön haldoklik (kis túlzással)

Egyébként a jövő hét után megyünk Dublinba, amit már nagyon várok, bár most épp a szálláskereséssel küszködünk, de remélhetőleg ez is hamar megoldódik és felhőtlenül üldögélhetünk majd az ír bárokban és írhatok róla egy szuperhosszú, képekkel teli posztot, éljen!

Végül a korábban beígért fotó a biciklimről:

Igen, a csicsás táskát megtartottam. 

Február 6-án visszatértem a biciklik, stroopwaffel és esős idő országába, yay! Azóta nagyon sok izgalmas dolog történt, úgyhogy megpróbálom három pontban összefoglalni röviden azoknak, akiket nem kifejezetten érdekel a hosszas fejtegetése éppen izgalmakkal teli kis életemnek:

1. Beköltöztem az új szobámba

2. Elkezdődött a félév az egyetemen

3. Bedobták a biciklimet a csatornába :( 

3/a Lett új biciklim :)

Azt vettem észre egyébként, hogy visszajönni valahogy mindig nehezebb, mint elmenni. Igaz, eddig ez csak kétszer történt meg, de most is az első pár napban nagyon honvágyam volt és ha nem lettek volna emberek körülöttem, nagyon magányos is lettem volna szerintem. De szerencsére sokan voltak, és rögtön rengeteg programot csináltunk, szóval nem igazán volt időm ezen gondolkozni. Szóval amikor február 6-án újból visszatértem Hollandiába, felkaroltam a rengeteg bőröndömet, táskámat, zsákomat, zacskóimat és a már lassan fél éve életben lévő szobanövényemet (amiket addig egy jóindulatú barátnál szállásoltam el) és betoppantam az új szobámba. 

Az új szoba előnyei:

- Sokkal nagyobb, mint az előző

- Sokkal melegebb, mint az előző (és a fűtést én szabályozhatom, szóval általában tényleg nagyon meleg van, muhaha)

- Van egy szobatársam, egy orvostanhallgató srác, aki amúgy elég jófejnek bizonyult eddig, bár nagyon nem tudtuk még elmélyíteni a lakótársi viszonyunkat, mert túl sokat egyikünk sincs itthon... Amit eddig tudok róla, hogy szereti a tojásrántottát, elől hagyni a mosatlan tányérjait és fütyülni. Na jó, azért szerencsére ennél többet is, de remélem majd lesz alkalmunk valami lakótársas programot is szervezni, az nagyon menő lenne. 

- Van házimacska

- Fogadhatok vendégeket, bármennyit, bármikor

- Nem kell többet éjszaka halkan hazajárnom

- Van asztalom és székeim (bár az idő nagy részében még így is a fotelben eszek, úgy látszik ez már így marad)

Az új szoba hátrányai:

- Messzebb van a sulitól és a sportcentrumtól és a belváros egyes részeitől is

- Hangosabb, mint a régi szoba, bár itt nem az utcán mászkáló, iszogató emberkék, hanem a kocsik miatt, mert egy viszonylag forgalmas útra néz

Na és akkor jöjjön a lényeg:

 Amit nagyon szeretek az új szobában, az az IKEÁs szőnyegem, amit 13 euróért vásároltam még a múlt hét előtt, úgyhogy arról csináltam több képet is:

EZ AZ a szőnyeg, ha bárki valami másra gondolt volna

Ez pedig én, amint próbálok olyan jóféle 'boldog vagyok, hogy nem hideg a padló többet' képet készíteni a szőnyeggel, csak kicsit nagyra sikerült a fejem

Szóval ez lenne a főhadiszállásom, azért még igyekszem csinosítgatni az elkövetkezendő időkben, több képpel a falon, meg fényekkel is (ha nem lett volna egyértelmű a fenti képekből, a fényeket is nagyon szeretem, nem csak a szőnyegeket). Valentin napon egyébként fel is avattuk az asztalomat (igazából már korábban is, csak arról nem csináltunk képet), íme:

Ez egy csodaszép Valentin-napi brunch, csak elfelejtettem, hogy le akarom fényképezni és már beleharaptam az avokádós kenyérbe, HATALMAS HIBA! Ne kövessétek a példám, így az egész kép tönkrement :( De azért bizonyítéknak még megteszi. Egyébként Valentin napon tartottunk egy romantikus vacsorát is, ami nem éppen a cleaneating miatt volt emlékezetes, ugyanis: ettünk salátát, mártogatósokat, lasagnét, tiramisut éééés Ben&Jerry's fagyit! A tél közepén! Aztán lányos filmeket is néztünk, szóval az egésznek eléggé Bridget Jones hangulata volt, némi 'We are strong, independent women' beütéssel, de nagyon élveztem és utána hazagurultam az ágyamba, úgyhogy minden tökéletes volt. Mivel ez egy ilyen képes poszt lett, jöjjön arról is egy művészi fotó:

Akkor azt hiszem áttérek a második pontra, ami ígérem nem lesz olyan hosszú, mint az első volt! És még képem sincs róla - felvetődik a kérdés, hogy akkor valóban megtörtént? De sajnos minden jel azt mutatja, hogy itt továbbra sincs szünet a vizsgák után és már el is kezdődött a következő félév az egyetemen. Ebben a blokkban 3 kurzusom lesz, egy 'Sexology', amit a kreditek miatt vettem fel, egy 'Health psychology in practice', ami tényleg nagyon érdekel, az egyetlen hátránya, hogy 6 órás minden alkalom, 11-5-ig és a végére már nem igazán tudom eldönteni, hogy fáradt vagyok, éhes, nyűgös vagy csak nem bírok több időt tölteni egy légtérben a többiekkel. De maga a kurzus amúgy tényleg borzasztóan érdekel, minden alkalommal különböző területekről jönnek gyakorló pszichológusok és bemutatják/interaktívan elmagyarázzák, hogy milyen is az élet börtönpszichológusként, táncterapeutaként vagy gyermekpszichiáterként. Úgyhogy azokat az alkalmakat már különösen várom, amiken az engem érintő területekről lesz szó. A harmadik órám a 'The psychology of economic behaviour' nevet viseli, szintén a kreditek miatt vettem fel, sajnos még egy órára sem sikerült eljutnom, de nem adom fel! Ennyi elég is az egyetemről, jöjjön a biciklim és a csatorna kalandja!

Szombat éjjel (inkább vasárnap reggel), amikor egyébként irtózatosan havazott és egész Leident kb. 10-15 centis hóréteg borította, ráadásul amikor elindultunk otthonról még nem esett, szóval mindenki biciklivel volt, ami a hatalmas hóban, mint utólag kiderült, nem ugyanúgy működik, mint nem hóban/esőben/szélben/bármi másban, úgyhogy a legtöbben nem egyszer elcsúsztunk, de szerencsére a föld puha volt, szóval senkinek nem esett nagyobb baja. Szóval amikor hazafelé tartottunk a Kroegból, észrevettem, hogy nem ott van a biciklim, ahol hagytam, úgyhogy elkezdtem keresni és csodák csodájára megtaláltam egy hajón a csatorna felett, szinte teljesen belepve hóval. Először naivan azt gondoltam, hogy leesett (lehet, hogy a gondolkodásom sem volt a leggyorsabb azokban az órákban), aztán amikor megjelent a rendőrség, tudatomra ébredtem, hogy valaki megpróbálta bedobni a csatornába. Az enyémmel egyébként még 3 másik hasonló sorsú bicikli volt, de csak a egyik volt a mi társaságunkból való, az övé tényleg a csatornában volt. A rendőrök egyébként elmondták, hogy már le is tartóztattak 4 embert, mert több helyen is látták őket, hogy ugyanezt csinálják, szóval elég hatékonyak voltak és már aznap éjjel a rendőrségre kerültek. Lényeg a lényeg, felvettek velem jegyzőkönyvet, megkérték, hogy menjek el megkérdezni, hogy mennyi lenne a javíttatás és majd menjek be az őrsre aláírni a jegyzőkönyvet. Ezek az utóbbi napokban mind megtörténtek, sőt, most úgy néz ki, hogy fizetniük kell azoknak, akik csinálták, úgyhogy mivel a szervizben is azt mondták, hogy nem érdemes megtartanom a régi biciklimet, annyira összeroncsolódott szegény (főleg a hátsó kereke, az teljesen eltört), a kártérítésből megelőlegeztem magamnak egy új biciklit, yay! És hogy őszinte legyek, ez sokkal jobb, mint a régi volt, bármennyire is fog hiányozni (nem nagyon). Képet még nem sikerült készítenem róla, mert tegnap vettem és mindig elfelejtem, de amint sikerült, azt is feltöltöm. 

Szóval ennyire kalandos napokban, hetekben volt részem, és nem utolsó sorban, mivel igyekszem az otthoni közéletben is viszonylag képben lenni, ma a mosodában, miközben száradtak a ruháim, megünnepeltük, hogy 266.151 ember állt ki Budapesten a népszavazás mellett az olimpiáról! Úgyhogy éljen a demokrácia és azok, akik ehhez hozzájárultak :) 

3 hete hanyagolom a blogírást és mostanra már kellőképpen felhalmozódott bennem a bűntudat és a lelkiismeretem is elég hangos volt a napokban ahhoz, hogy leüljek és megírjam, hogy mi történt ebben az elmúlt 21 napban.

Először is, január 12-én 23 éves lettem. Ennek a pozitív következményei:

- jobban tetszik a 23, mint a 22

- nagyon szuper szülinapi bulit rendezett az itt élő erasmusos kiscsaládom, tortával és minden egyébbel, ahol kaptam egy karkötőt is, amilyen másik három lánynak is van, hogy menő barátságkarkötőnk legyen és hogy újra 15 évesnek érezhessem magam

- ennyi

A negatív következménye a dolognak, hogy egyre idősebb vagyok, pedig szívesen maradnék még 21 éves egy darabig, de hát úgy tűnik, ezt nem én döntöm el. 

A szülinapom után belecsöppentem egy újabb vizsgaidőszakba, így ismét megkezdődtek az egész napos könyvtárazások, annak minden bájával és bújával együtt. Most szerencsére nem volt nagyon vészes ez az időszak, mert csak egy vizsgám volt, ami szerintem így utólag elég könnyű is volt (A gyermekbántalmazás pszichológiai és neurobiológiai következményei) és egy hihetetlenül érdekes könyvet kellett elolvasnunk, Bruce Perry-től a 'The boy who was raised as a dog' avagy magyarul 'A ketrecbe zárt fiú', rengeteg esettanulmánnyal bántalmazott vagy elhanyagolt gyerekekről és hogy hogyan formálja a személyiségüket a családi történetük és a saját kis genetikájuk együttese. Nagyon hiteles és inspiráló volt benne minden esettanulmány és előszeretettel ajánlom mindenkinek olvasásra.

Időközben találtam egy kiadó szobát is, ahol már a szerződést is aláírtam és ahogy visszamegyek Hollandiába hétfőn, be is költözöm, yay! Egy kicsit messzebb van a sulitól, de közelebb a belvároshoz, amúgy elég nagy maga a szoba, de nincs túlzsúfolva, már nagyon várom, hogy berendezzem szépen és kidíszítgessem a képeimmel és az utazós térképemmel, amit szülinapomra kaptam :) A házban egyébként lakik még egy holland orvostanhallgató srác és a főbérlő a földszinten, és lehet, hogy a felső emeletre is beköltözik majd valaki évközben. Mindenképp csinálok majd képeket, amint kész lesz :)

A vizsgaidőszak hetében volt még egy OWL week (orientációs hét), amin szervezőként tevékenykedtem, regisztráltuk az újonnan érkező hallgatókat meg a sportnapon segítettünk, mindkettő nagyon szuper volt, ráadásul kaptunk ingyen salátákat, pólót és jegyeket a pénteki welcome party-ra, ami amúgy szuperül sikerült, lett is egy egészen vállalható kép róla. Egyébként maga a buli kicsit ambivalens volt, mert ott találkoztam utoljára két nagyon jó barátommal is, úgyhogy lehet hogy a megivott pár gyerekpezsgő még rásegített egy kicsit, de voltak nagyon szomorú periódusok, amikor mindenki megpróbálta visszatessékelni a szemébe a könnyeket, ami nem mindig sikerült, de hát erre számítottunk igazából mindannyian.

Aztán másnap egész nap dolgoznom kellett, de szerencsére elég könnyű nap volt, mert egyrészről csomót főztem (gulyáslevest, amire egyébként egészen büszke voltam, mert egy sokemberes adag elfogyott ebédre, aztán vacsorára csináltam még egyet, mert az anyuka meg szerette volna tanulni, hogy hogy kell ilyet csinálni). Másrészről ez volt az utolsó napom a családnál, úgyhogy Mimi értetlenül fogadta, hogy egész nap ölelgettem szegényt, de igazából nem bánta, mert ő egyébként is egy szeretetgombóc. Szóval igyekeztem elbúcsúzni tőle, nagyon remélem, hogy majd a jövőben néhány kis emlékfoszlányában ott leszek majd, amint éppen az állathangokra tanítom vagy próbálom megakadályozni, hogy leessen a játszótéren a csúszda tetejéről, esetleg ahogy esténként elaltattam vagy elsétáltunk megnézni a kacsákat (mert nagyon szeretett rájuk kiabálni). Vasárnap a búcsúzást megsirattam, ő továbbra sem  értette, hogy mi történik, úgyhogy nagy lelkesedéssel "olvasta" az orros mesekönyvét, ami arról szól, hogy milyen sokféle orr van a világon és két konkrét részt tud is fejből belőle (az egyiket én tanítottam meg neki). Nem titkolom, hogy nagyon fog hiányozni, hiába volt néha kicsit elegem belőle és csak bekapcsoltam neki a mesét a TV-ben hogy csöndben maradjon (hopp egy vallomás), de hihetetlen önálló és talpraesett leányzó és nagyon remélem, hogy nem változnak majd meg ezek a tulajdonságai. 

Vasárnap aztán hazajöttem Pestre és szerdán elmentünk síelni Ausztriába, ami az elején nagyon szuper volt, az idő is egészen nekünk kedvezett, aztán anyukám eltörte a térdét/elszakította a térdszalagját, ez máig nem derült ki, úgyhogy idő előtt, pénteken hazajöttünk, amiben a csavar az volt, hogy nekem kellett vezetnem, mert begipszelték az egész lábát. Ez viszont izgalmas volt, de ugyanakkor nagyon fárasztó is, mert folyamatosan figyelnem kellett, de a nap végén egyben hazaértünk és még vezetni is megtanultam. Aztán 3 órát töltöttünk a balesetin, ahol újra megröntgenezték és CT-zték a lábát és továbbra sem tudták megállapítani, hogy el van-e törve, mindenesetre most gipszben marad még egy darabig. Úgyhogy onnan még némi manőverezés után a városban, este 10 körül haza is értünk még mindig egy darabban (kivéve az a bizonyos térd), amire szintén egészen büszke voltam.

Itt még az egészen egybetartozó térdű anyukám és én síelünk,profik módjára

Voltak időszakok, amikor nagyon hideg volt 

És amikor ragyogóan sütött a nap és akár pulcsiban is síelhettünk volna

De azért a ködös-felhős Ausztria sem annyira vészesen csúnya

Most a hétvégére még visszatérek Pestre, aztán hétfőn újra Hollandiába, amit most várok is egy kicsit, meg nem is, de hihetetlenül sok programot terveztünk az első hétre, szóval unatkozni semmiképpen nem fogok, yay!

3 hetes beszámoló vége. Zsuzsi off

Az alábbi blogbejegyzésben összefoglalom az alapjait és fontos tudnivalóit a stresszmentes lakhelykeresés művészetének, hogy az utókor tanuljon a hibáimból és senki se végezze egy sátorban a csatornaparton (ez még nem történt meg, de jelenleg még az alternatívák között szerepel).

1. Soha, ismétlem soha (és itt most nem érvényes a soha ne mondd, hogy soha) ne írjatok alá szerződést anélkül, hogy megnéztétek volna a szobát! 

Ez lenne a legfontosabb, mivel én ezt rontottam el kapásból, amint lehetőségem volt elrontani valamit. A sztorihoz hozzátartozik, hogy nem tudtam megnézni a szobát, mert az új lakótársaim még nem költöztek be a házba, erre az előző héten került sor. Még decemberben voltam náluk akkor a korábbi lakásukban, mivel meghirdettek egy szobát egy 4 fős házban, gondoltam, miért ne, megpróbálom, úgyhogy jelentkeztem, elmentem találkozni velük. Nagyon kedvesnek tűntek, bár csak két lakótárssal találkoztam, de felvázolták a helyzetet, hogy az akkori házból ki kell költözniük, mert lebontják, viszont egy utcával arrébb van egy családi ház, ahova be fognak költözni, már meg is van a szerződés és minden kész, de egy szobájuk van pluszban, amit ki szeretnének adni. 375 eurót kértek érte (rezsivel együtt), ami itteni árfolyamon nem vészes egy egészen jó helyen lévő szobáért. Mondták, hogy viszonylag kicsi, de ki voltam békülve vele, mert a mostani szobám sem hatalmas, de van benne ágy, asztal, szék, szekrény meg egy csap. A pontos méretet nem tudták, de amikor náluk voltam, kb. megmutatták, hogy mekkora és úgy tűnt, minden oké.

Úgyhogy nagyon boldog voltam, amikor újra rám írt pár nap elteltével a lány, hogy szeretném-e még a szobát és természetesen igent mondtam. Alá is írtam a szerződést (figyeljetek, itt követtem el a hibát) és átutaltam 50 eurót foglalónak (második hiba). Amikor beköltöztek az előző héten, most vasárnap átmentem megismerni a többi lakót is és megnézni a szobát. Itt szembesültem vele, hogy a nagyon kicsi valóban nagyon kicsi. Életemben ekkora szobát nem láttam még. Utólag összeraktam az emlékeimből (mivel ott helyben ideiglenesen sokkhatás alatt voltam), hogy nagyjából 2x1,5 méteres lehet, tehát 3-4 négyzetméter, ami amúgy a bútorzaton is látszott, mivel egy egyszemélyes ággyal és egy lakberendezőket megszégyenítő módon bezsúfolt apró asztallal volt berendezve, széknek már nem igazán volt hely. Sem szekrénynek. Sem bármi másnak. Maga a szoba is sajnos nagyon lehangoló és nyomasztó volt, mivel két ember már nem igazán fért be és a jóhiszeműen átvitt két paplanom és párnám (azzal a céllal, hogy ne kelljen mindent egyszerre áthurcolnom a költözéskor) nagyjából be is töltötte az üres teret. 

Így teljes nyugalommal átadtam magam a kétségbeesésnek és parázásnak, mert akkor és ott tiszta volt, hogy közel 120 ezer forintért nem szeretnék egy egérlyukban lakni. Jó, a ház védelmében szólva egyébként egy nagyon tágas és szépen felújított kis épület, hatalmas belső terekkel (és a többi szoba is hatalmas, aminek a tükrében még inkább aprónak tűnt az én szobám). Fontos megjegyeznem, hogy egyébként nem vagyok válogatós, de annyira azért muszáj igényesnek lennem a környezetemre, hogy ne menjek azonnal 10 pontot a depresszió skálán negatív irányba minden alkalommal, amikor belépek a saját szobámba. Úgyhogy némi segítséggel és pár kétségbeesett telefonbeszélgetés után meghoztam a döntést: keresni fogok egy új helyet. 

2. Időzítés

A második legkönnyebben elkövethető hiba a rossz időzítés. Ennek az elrontása az esetemben ugyan eléggé elkerülhetetlen, és magát a lakáskeresést időben elkezdtem, de még inkább kihangsúlyozandó, hogy nem lehet eléggé időben elkezdeni. Illetve pont időben kell elkezdeni. Nagyon sokan hirdetnek meg már december elején februártól megüresedő helyeket, de a "piac" igazán csak december közepe-végétől indul be. Akkor érdemes lecsapni a legjobbakra, utána is nyilván kerülnek fel tök szuper szobák, de akkor már mindenki sokkal stresszesebb és nehezebb leegyeztetni megtekintést, mert egyre többen jelentkeznek a szobákra. 

3. Folyamatosan netközelben lenni

A pici szobát (hiába túl kicsi nekem, sőt szerintem bármilyen életkedvét megőrizni akaró emberke számára) úgy találtam, hogy pont abban a pillanatban töltötték fel a hirdetést, amikor a Leiden Housing nevű facebook csoportot böngésztem és elsőként írtam kommentet (szökőévente egyszer lehet erre lehetőségem szerintem), és azonnal üzenetet is a feladónak (csak hogy éreztessem a helyzet komolyságát és hogy miért vagyok ennyire kétségbe esve: utánam még 44-en kommenteltek ugyanazon a napon), kaptam választ, elkezdtünk beszélgeti és végül elmentem találkozni velük. Nyilván egyébként mivel elég sokat dolgozom napközben és most a vizsgákra is igyekszem tanulni, ez nem könnyen kivitelezhető, de egyébként tényleg próbálom figyelni a csoportot a nap legtöbb órájában és beállítottam, hogy minden új posztra küldjön értesítést, úgyhogy most kapom a csoportba feltöltött eladó kávéfőzők és ágyak után is az értesítőket. 

4. Folyamatosan emberközelben lenni

Ezalatt azt értem, hogy jó, ha minél többen tudnak arról, hogy szobát keresek, mert mindenki kicsit körbekérdez az ismerősei között, vagy ha lát valamit, szól vagy üzenetet ír. Szerencsére ahogy kiderült, hogy nem valószínű, hogy beköltözök a pici szobába, rögtön beszéltem az egyik legjobb barátnőmmel, aztán a többieknek is szóltam, és beindult egy riadólánc (teljesen meghatódtam amúgy, hogy mennyire összefognak ilyenkor a többiek, nagyon jól esett) és szerintem most már a fél baráti társaságunk tud róla, hogy ha nem változtatok a helyzeten, hajléktalan leszek, úgyhogy próbálnak segíteni. Kis tündérek <3

5. Keep calm

Ez az a pont, amit még gyakorolnom kell. Bárhogy is lesz, biztos vagyok benne, hogy lesz hol laknom, már hárman is felajánlották, hogy ha nem találok valamit február elejétől, akkor lakhatok náluk. Valószínűleg erre nem fog sor kerülni és lesz egy szuper szobám valahol, úgyhogy az aggodalomra semmi okom, mégis nagyon sokat parázok rajta, egész nap a fejemben van, amikor nem is épp expliciten, akkor is nyomaszt és sajnos aludni sem igazán tudok emiatt, csak pár órákat. Úgyhogy ez az üzenet most nekem szól: NYUGI

Nagyjából ezek az elmúlt pár nap tanulságai öt pontban összefoglalva, biztos lenne egyébként még csomó minden, amit érdemes megfontolni, nekem ezek jutottak eszembe. Egyébként pont ma megyek majd megnézni egy másik szobát és folyamatosan írok mindenkinek, aki hirdetést tesz fel, úgyhogy nem adom könnyen magam és meghagyom a sátrazást nyárra. És holnapután szülinapom is lesz, aminek amúgy annyira nem örülök, mert nem akarok 23 éves lenni, viszont tök szuper kis esemény készülődik, amit nagyon várok. 

Ez itt egy throwback az első Leidenben töltött napomról még augusztusban, mivel más ideillő kép nem jutott eszembe

Nemrég láttam egy kicsit elszomorító, de annál igazabb posztot arról, hogy a szilveszternek igazából semmi jelentősége nincs, mert a 12 hónapos, 365 napos év mint olyan, egy ember által alkotott konstrukció, ezért az újév valójában semmivel sem lesz másabb, mint az előtte lévő. De azért én most félretettem ezt a racionális énemet és fogtam magam és december 31-én délután nekiláttam a YearCompass nevű projektnek (bővebben itt róla), ami lényegében egy letölthető, kinyomtatható füzetecske és arra jó, hogy összesíteni lehet benne az elmúlt és megtervezni az elkövetkezendő évet. Eddig még sosem csináltam és hogy őszinte legyek, nem is nagyon hittem a dolog erejében, de azért nekiültem, gondoltam maximum 1 óra alatt megvagyok vele. Szerencsére a szilveszteri program később kezdődött csak, mert összesen 2 és fél órán keresztül írtam, gondolkodtam, javítgattam, hogy a végére valami egységes szösszenet legyen belőle és jelentem, szerintem sikerült.

Ennek örömére meg is fenyegettem az újévet egy kicsit

Miután készen lettem ezzel a csodával, el is indutunk Amszterdamba. Most így utólag végiggondolva valóban nem volt a legjobb ötlet egy ennyire nagy létszámú csoporttal nekivágni szilveszterezni ott, ahol tudtuk, hogy amúgy is rengetegen lesznek. Szóval nagyjából 20-an lehettünk még Leidenben, amikor felszálltunk a vonatra, amikor pedig az amszterdami pályaudvarról nekilódoltunk a belvárosnak, 30-an már biztosan voltunk. Egy ilyen tömegben:

Ezt a képet már éjfél után csináltam, valamelyik csatorna partján voltunk és sikerült feljutnom az egyik szórakozóhely lépcsőjére, hogy a többieket megtaláljam annak árán, hogy a lépcsőn alább álló úriemberekkel csináltam vagy 10 szelfit (majd ezt lefelé menet is megismételtük, mert elfelejtették)

Tehát esélyes volt, hogy elhagyjuk egymást, ami még 2016-ban be is következett. Hehe én is milyen vicces vagyok ezekkel az évekkel. A legkitartóbb próbálkozásaink ellenére sem hallottuk egymást telefonon, hiába kiabáltunk, kívülről úgy tűnhetett, mintha nem beszélnénk egy nyelvet, de valójában csak mindenkiben volt már egy kis gyerekpezsgő, és a tűzijáték is hihetetlenül hangos volt. Aztán én is leszakadtam a csoportról valamivel éjfél után, hogy megkeressem Isabellát, aki teljesen egyedül volt és nagy nehezen meg is lett, majd csatlakoztunk a többiekhez a vonatállomáson, és nagyjából egy 10-12 fős társasággal visszajöttünk Leidenbe valamikor hajnali 3 és 4 között, hogy aztán még átmenjünk az egyikünk lakásába enni, mert mindenki hihetetlenül éhes volt. Úgyhogy ezután a hihetetlenül izgalmas (és nagyon stresszes) este után 7 körül haza is értem és nem hittem volna, hogy képes leszek 11-kor felkelni, hogy lencsefőzeléket csináljak (mert már megígértem a családnak, hogy megkóstolhatják a tradicionális magyar pénzhozó újévi ételkülönlegességet), de sikerült! Annak ellenére, hogy fél 12-kor indultam el tejfölért és csak akkor szembesültem vele, hogy aznap minden csak délben nyit, 1-re már készen is voltam vele, ím:

Úgyhogy ilyen izgalmakkal telt az óév-újév pár napja, szerencsére mostanra már a legtöbben visszatértek a karácsonyozás-családozás-szilveszterezés mesterhármasából, úgyhogy már nem vagyok egyedül :)