Legyőzni a halogatást nem kis dolog

2017. május 14. 19:20 - uzsuzsi

Miután hivatalosan is elnyerhetném a halogatásért kapható nemzetközileg is elismert legrangosabb kitüntetést és miután ez a tény már olyan szinten zavart, hogy komoly pszichológiai distresszt okozott, a mai napon újra fogtam magam és nekiültem a blogírásnak. Szerencsére azért a stressz nem volt nagyon komoly, de azért éppen ideje volt már újabb posztnak így egy újabb hónap elteltével. Ez kicsit ilyen önreflektálós, Erasmus-félév végéhez közeledős, hónap-összefoglalós valami lesz, így tisztában vagyok vele, hogy sokakat ez nem nagyon hoz lázba, úgyhogy majd sok képet is rakok fel hogy lehessen nézelődni. Mert ilyen rendesen gondolok mindenkire.

Szóval tegnap volt egy ISN cultural festival nevezetű dolog, amire először nem akartam jelentkezni, mert a lényege, hogy mindenki a saját országából pár emberrel összeáll, főznek rengeteg mindent és aztán azt kirakják asztalokra és a többiek körbejárkálnak és megkóstolnak mindent, és eközben mások fellépnek/előadnak valamit/táncolnak, hogy szórakoztassák a jónépet. Maga a koncepció egyébként szerintem remek, de túl sok kedvem nem volt az előkészületekhez, pláne mivel nem is ismertem senkit a magyar csoportból. De a végén úgy alakult, hogy nagyon sokan győzködtek, meg hogy mennyire jó szokott lenni, blabla, úgyhogy beszálltam és nem csak, hogy beszálltam, de 3 másik csapattaggal együtt (akik közül egy valaki Angliából jött) megfőztük a legszuperebb magyar fogásokat, mint például: lecsót (amit én készítettem és az első órában elfogyott, mert akkora sikere lett, hogy konkrét sorok álltak a magyar standnál, hogy kipróbálhassák - ez azért megmelengette a szívem), somlói galuskát, kakaós csigát, körözöttet, és rengeteg töki pompost. Ezen kívül vittünk házi szilvapálinkát, megtanítottunk mindenkit az 'Egészségedre' és 'Egészségetekre' felkiáltásokra és ezek különbségére, meséltünk egy csomót magyar szokásokról és ételekről, amiket nem tudtunk megcsinálni, de ki kell, hogy próbálják, ha Magyarországra utaznak. Találkoztam két olyasvalakivel is, akik a magyart második/harmadik nyelvként tanulják és lelkesen fitogtatták magyar tudásukat, amiből sokszor ugyan nem értettem minden szót, de ettől függetlenül ugyanolyan lelkesedéssel válaszolgattam nekik. De természetesen nem csak az asztalunk mögött vártuk az arra tévedő éhes embereket, hanem körbejártunk felfedezni a többi ország kínálatát, így sikerült ennem scone-t az angoloknál, tatrateat inni a szlovákoknál, perui édességeket, kínai mogyorós és teából készült desszertet, valamint sült kacsát, német krumplisalátát, kanadai áfonyás pitét juharsziruppal, francia citromtortát, a spanyol-brazil-mexikói-portugál négyesből viszonylag elég sok mindent, ezekre nem emlékszem teljesen, de ettem sushit is a japán asztalnál, raklettet a svájciaknál, litván karamellás édességet, ittam ír kávét és ettem vietnámi rákcsipszet is. Ez így felsorolva rengetegnek hangzik, azonban nagyon kicsi adagok voltak szerencsére, úgyhogy mire körbeértünk, pont jól laktunk, de akkor támadt általában az ötlet, hogy menjünk még egy kört, vagy a vége felé már, amikor láttuk, hogy lesz, ami megmarad (és ez más országoknál is így volt), akkor egymás segítségére siettünk a maradékmentésben. Aztán voltak olyan katartikus pillanatok is, mint amikor török zenére egy hatalmas körben táncoltunk vagy az esti ünneplésre (after party) már úgy mentünk, hogy az egy-két nappal korábban még alig ismert ország-képviselőkkel külön csoportosulva elő-ünnepeltünk az ünneplés előtt. Szóval összességében rengeteget nevettünk, ettünk, ittunk, táncoltunk. De amikor végleg megszületett bennem a döntés, hogy ma le kell ezeket írjam, az az a pillanat volt, amikor hajnalban elindultunk az egyik ünneplés helyszínéről a másikra (én már hazafele tartottam, mert nagyon alacsonyan volt az energia-szintem), és kb. ötvenen-hatvanan egyszerre indultunk meg biciklikkel, a legtöbben énekeltek vagy beszélgettek, de nekem, mivel a másik irányba mentem, már zene volt a fülemben, úgyhogy egy hatalmas bicikliző, éneklő tömeg közepén hallgattam ezt a számot és elfogott egy egyszerű de hihetetlenül megfogható boldogságérzés, úgy éreztem, hogy kicsit mindenkihez tartozok, mindenkihez köt legalább egy olyan emlék, amit innen hazaviszek majd magammal és nem fogok egyhamar elfelejteni. És ahogy a szám címe is indikálja - Something just like this - azt éreztem, hogy ebben a pillanatban, de igazából kiterjesztve az egész évre, pont ott vagyok és akkor, amikor és ahol szeretnék, és minden, ami történik, a maga tökéletességében illeszthető bele az életembe és ebbe a 10 hónapba, amit itt eltöltök.

Na ez lett volna az önreflexív rész, mert egyelőre még nem szívesen szembesítem magam a hazaköltözés gondolatával, ha van rá lehetőségem, akkor elkerülöm az erről való töprengést, de mindenképp szeretnék írni majd róla egy hosszabb, érzelgős, tapasztalatmegosztó és összegző posztot.

Képeket rakok fel hamarosan, csak még nem kaptam meg őket, mert sajnos én magam nem tudtam fényképezni napközben. Illetve készült egy interjú is velem, amit remélem, hogy hamarosan közzétesznek a Leideni Egyetem honlapján (azt ígérték), és ha megtalálom, azt is belinkelem ide.

Az elmúlt hónap további történései:

1. Hazamentem egy hétre húsvétra

Ahol elmentünk Zoo caféba

Névnapos suhsi-t ettünk anyukámmal

Unokahugoztam nagy mennyiségben

Húsvétoztunk

És még csomó hó is esett

2. Elkezdődött a negyedik fél-szemeszter, és nagyon szuperek az új óráim, teljesen motivált vagyok egyrészt a tanulásra másrészt az órákra bejárásra is, ami új érzés egyelőre, de majd hozzászokom.

3. King's day volt Hollandiában, fesztivállal Amszterdamban és rengeteg narancssárga színnel