Amikor épp úgy hozza a sors, hogy nincs órám az egyetemen és a baba-óráimat is letudtam, akkor bizony igyekszem kihasználni, hogy Erasmuson vagyok és hogy egy hihetetlenül nyitott, interkulturális és mozgalmas városba, de azon belül is, társaságba csöppentem. 

Általában a "társasági élet" nagy részét meghatározza, hogy az évnek éppen melyik szakaszában vagyunk, hiszen vizsgaidőszakban a könyvtár mindennek a középpontja, forrása, eredete, itt futnak össze a szálak és a Rómába vezető utak vizsgák idején a könyvtárba vezetnek inkább. Ezekben az októberi-novemberi hetekben általában úgy működött a rendszer, hogy mivel 9-kor nyitott a könyvtár, egy valaki feláldozta magát és bement, majd lefoglalt egy egész sort nekünk (igen, a többes szám harmadik személyből kikövetkeztethető, hogy nem sokszor voltam én ez a lelkes jelentkező). És utána szép lassan megérkezett mindenki, általában heten-nyolcan voltunk úgy nagy általánosságban és kitartóan tanultunk, amíg meg nem éheztünk. Ekkor átvonultunk a másik épületbe, ahol a "menza" van, ami meg sem közelíti az otthoni menza-körülményeket, de krémleveseket már 90 centért árultak, amivel nagyon jól lakni nem lehet, viszont megvolt a meleg-étel és az olcsóság érzet, szóval elégedetten visszabattyogtunk a könyvtárba, letölteni a száműzetésünk maradék óráit. Ezek általában már fáradtabb órák voltak, rendszeres volt, hogy már nem tudtuk magunkban tartani a feszültséget, aminek a legjobb példája az volt, amikor este 11 körül már csak négyen ültünk az asztalunknál, plusz egy idegen srác, akivel valahogy úgy hozta a sors, hogy teljesen egyszerre tüsszentettem. De hogyha ez nem lett volna elég, viszonylag hangosan megjegyezte utána, hogy "Hoppá", ami a tipikus "nem tudom abbahagyni nevetést" hozta ki belőlünk, ami egyszerre volt kínos, de hihetetlenül vicces is, majd mindennek a teteje volt, amikor a srác is elkezdett velünk nevetni, mert akkor már a többi asztalnál sem bírta senki magában tartani, úgyhogy a végén az egész szoba teljesen hangosan nevetett, az egész olyan volt, mint egy filmben, de ugyanakkor hihetetlenül katartikus élmény is volt. 

De persze voltak nehezebb időszakok is, az "ezt nem tudom megcsinálni, meg fogok bukni" sírások a mosdóban, de a könyvtárban megvalósuló szempihentetés is rendszeres volt, alább például rólam készültek remek képek ebben a műfajban. Lényegében az egész olyan volt, mintha egy könyvtárban élő kommuna lennénk. 

Itt igazából nem aludtam, csak becsuktam a szemem egy pillanatra (figyelemreméltó karikák a szemem alatt mindenesetre)

Itt viszont alaposan beszundítottam, ahogy azt illik

Az év másik része, amikor nincs vizsgaidőszak általában vidámabb dolgokkal telik. Szűkebb családi környezetben (négyen szoktunk lenni, egy osztrák, egy német és egy kanadai lány) inkább békésebb programokat szervezünk, filmezést valakinél vagy közös főzést, vagy mindkettőt... De ők azok, akikre mindig számíthatok és akikkel az időm nagy részét töltöm, szóval hálás vagyok nekik, hogy elviselnek a nem olyan jókedvű időszakokban is. És szerencsére, ha minden jól alakul, ketten mindenképpen hosszabbítanak, a német leányzó, Hannah pedig esélyes, hogy hosszabb ideig marad majd kint. Éljen! Nem találtam négyünkről képet, úgyhogy ezen öten vagyunk, egy másik német lánnyal kiegészülve:

Tágabb családi környezetem kiterjed még azokra, akikkel egy csapatban voltam az orientációs héten, még augusztusban, velük is viszonylag sokszor találkozom, illetve az azóta megismert emberekre, általában másokon keresztül, vagy órák, gyakorlatokon végzett közös projektek által. Ami mindenkire igaz, hogy nagyon nyitottak (ezt már írtam korábban is, tudom) és általában szívesen részt vesznek bármilyen spontán szerveződő programban, ami külön nagyon szuper. Nagy részük a könyvtáros csapat, de innen-onnan csapódnak még hozzánk mások is, úgyhogy a nap végén általában elég sokan vagyunk. 

Ami az estéket illeti, a legtöbbet egy Pelibar nevű helyen szoktuk eltölteni, amit diákok üzemeltetnek és holland viszonylatokban olcsónak mondható (1,50 a kis sör - átszámolva még mindig siralmas a helyzet). Néha nagyon furcsa eseményeket szerveznek, tegnap például egy japán karaoke est volt, amihez semmi közöm nincs, de annyira jó hangulatot tudtak csinálni, hogy aztán a Pokemon és a Mulán zenéinek az éneklésébe mi is beszálltunk. Ha tele van a hely, be lehet állni "pincérkedni" és visszahordani az üres poharakat, amiért ingyen sör jár, illetve pultozni is lehet, akinek van kedve hozzá. Ha nincsenek sokan, a kivetítőn lehet Mario Kart-ozni (autós verseny), de van pingpong és csocsó is, szóval nem csoda, hogy így megszerettük a helyet, amolyan törzs-hely szerűséggé avanzsálta magát. Szerdánként szokott lenni az úgynevezett International night egy Eintstein nevű helyen, ami az ISN Leiden (International Student Network, egy hallgatói egyesület, akik programokat szerveznek) estje, van, hogy nagyon jól alakul, de van, hogy elég unalmas, de ezt sosem lehet előre tudni. Hogyha jól alakul minden, és másnap sincs komolyabb teendőm (legalábbis reggel), akkor bevetjük magunkat a Kroeg-ba, ami egy szórakozóhely, és az egyetlen hátránya, hogy pénteken-szombaton hihetetlenül sokan vannak, az utcáról nagyon vicces nézni, mert a nagy üvegablakaira sokan rá vannak nyomulva bentről, mert máshogy nem lehet elférni.

Természetesen nem csak bárokba és szórakozóhelyekre járunk, szoktunk utazgatni is, főleg Hágába és Amszterdamba (ezekkel még adós vagyok, mindenképp szeretnék róluk bővebben is írni), de voltunk már társasjáték-esten, étteremben, moziban (egy olasz filmen, holland felirattal, ez volt a legmegterhelőbb mozis élményem, nagyon elfáradtam abban, hogy próbáltam értelmezni a szöveget, egyébként szuper film, ajánlom mindenkinek: http://www.imdb.com/title/tt4901306/ ), úgyhogy azért úgy érzem, hogy kiegyensúlyozottak az események. A legközelebbi mozis est pedig ez lesz, már agyon várom: http://www.imdb.com/title/tt3183660/

És hogy miért vagyok ennyire boldog ettől az egésztől? Igazából a társaság is nagy szerepet játszott abban, hogy meghosszabbítom az Erasmust, és az, hogy részese lehetek egy ennyire szuper közösségnek, mindig nagyon jó érzéssel tölt el, amikor rágondolok. Főleg, mivel otthon nem címkéztem magam ilyen mértékben társasági embernek, aki mindig mindenhol ott van és mindenhol ismer legalább egy valakit (jó, azért nyilván nem voltam antiszociális sem, és természetesen mindenki hiányzik otthonról), most erre is nagyobb rálátásom nyílt, és azt kell mondjam, hogy elég jó dolog. :)