Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik nap realizálódott bennem, hogy egy hónapja már kint vagyok. Sőt, akkor már kicsit több, mint egy hónapja volt. És rengeteg minden történt, rengeteg új embert ismertem meg, hihetetlen sok új impulzus ért a mindennapokban, de hát végül is jogosan, mivel egy új országba költöztem. 

Aztán a másik oldalon ott volt és van az, hogy sosem tudtam befejezni semmit, amit elkezdtem írni, lehetett akár novella, regény, napló, receptkönyv (!!), egyszerűen egy idő után ráuntam. Az elhatározás része persze akkor is megvolt és most is megvan, úgyhogy azt gondoltam, adok neki egy esélyt, lehet a külső nyomás jót tesz majd...

Szóval talán a legjobb lesz az elejéről kezdeni: augusztus 26-án költöztem Leidenbe, Hollandiába. Erasmus-on vagyok, így ugyanúgy járok egyetemre, mint otthon tenném, viszont Campus Mundi ösztöndíjjal. Emellett mivel eddig a legembertpróbálóbb feladatnak bizonyult az a bizonyos szállás-találás, úgy voltam vele, hogy jelentkezek egy itteni család által feladott hirdetésre, miszerint a kislányuk mellé keresnek valakit, aki vigyáz rá heti 20 órában, cserébe pedig náluk lakhatok az egyik üresen álló szobában. Bejött az élet, ahogy mondani szokás, ugyanis megkaptam az "állást", megkaptam a szobát, így boldogan költhetem másra az ösztöndíjam nagy részét, mint kaucióra, szerződéskötési díjra és hasonló kényelmetlen kötelességekre, ami az egyetemhez kapcsolódó szobabérléssel járt volna. Egyébként a Campus Mundi ösztöndíj összege magasabb az Erasmus-nál, ami lehetővé teszi, hogy ilyen módon kijöjjek belőle havi szinten (hiszen minden jelentősen drágább itt és a pénz nagy része elmegy bevásárlásra, utazásra és programokra, valamint a lakhatással járó költségekre, amivel nekem kell beszállnom a "közösbe").

Így hát megérkeztem augusztus végén Leidenbe, ahol azonnal becsatlakoztam egy mozgalmas családi életbe, ami az elején kicsit nehezebben indult. Hiszen bárhogy is igyekszik az ember rugalmasnak lenni, mindenhogy furcsán jön ki, amikor 1 napja sem lakik még egy idegen országban, de egy vadidegen családdal vacsorázik, és próbál úgy tenni, mintha otthon érezné magát egy viszonylag nagyobb házban, aminek annyira keskeny és meredek az emeletre vezető lépcsője, hogy két kézzel kapaszkodva is lépésenként kell megállni, hogy élve feljusson. Ezen kívül a saját szobám ferde, aminek az a következménye, hogy ha leejtek egy nem téglatest alakú tárgyat, az elgurul a mosdó alatti sarokba, a szekrény ajtaja nem marad nyitva, mert pont a lejtés irányába nyílik, illetve hogy az ágyban fekve az az érzésem támad, hogy bármikor lecsúszhatok róla (csakúgy, mint a takaróm éjszakánként). Időközben orvosoltam a problémát könyvekkel és füzetekkel, így most már nyugodtan alszom és a szekrényt is nyitva marad, ha úgy tartja kedve. Szóval összességében remek kis szoba, hihetetlen jó környéken, csodálatos kilátással, kép itt: (ez a mi utcánk hídja, kb 20 méterre a háztól)

Ez pedig piciny lakóhelyiségem, még mielőtt belefogtam volna a lakberendezésbe:

A családról és a kislányról direkt nem írtam, nekik egy külön posztot szentelek majd. Ahogyan az itt megismert embereknek, az egyetemmel való találkozásomnak, az utazásoknak, honvágynak és minden másnak, ami majd történik.

A megérkezésem után egy héttel beszereztem egy új útitársat (a.k.a. biciklit) magamnak, ami azóta is híven szolgál, néha nyikorog és kattog (főleg eső után), rozsdás és hihetetlen ízléstelen táskát vásároltam hozzá, amit azóta már megbántam, de az enyém azért. És kibírt egy 4 órás utat, amikor Hágába indultunk el biciklivel (rossz ötlet, máskor nem megyek), szóval igazán nem panaszkodhatok. Egyébként életbevágóan fontosnak tűnt biciklit vásárolni, ugyanis a hollandok (sztereotípiák ide vagy oda) tényleg mindenhova így járnak, és a távolságokról is bicikli-mértékegységekben beszélnek (az 5 perc út nem öt perc gyaloglás! Ezt a saját káromon tanultam meg). Amúgy egy idő után annyira hozzászokik az ember (most már könnyen beszélek, hiszen egy hónapja biciklivel járok mindenhova), hogy még az egyébként 100 méterre lévő boltba is biciklivel megy, ha már úgyis ki kell menni az utcára, miért ne? - jeligével. Itt egy fotó őnagyságáról:

Amit Leidenről tudni érdemes, hogy egy csodaszép város, Dél-Hollandiában, nem túl nagy, de annál több csatornája van, tényleg hihetetlenül hangulatos. A Leideni Egyetem Hollandia legrégebbi egyeteme, a királyi család is itt tanult. Az óváros részéhez nagyon közel van a belváros, ahol pedig rengeteg kávézó, étterem, bár rejtőzködik, a különlegesebb helyek általában olyan aprócska mellékutcákban, ahova többedszerre is nehezen találok vissza. Szórakozóhelyek nem igazán vannak (amik vannak, azok vagy nagyon elektronikus zenét játszanak, vagy drágák), illetve a bárok szoktak hajnali 2-3 óra után tánctérré alakulni, ami elég hangulatos is tud lenni. 

Az itt lakó hollandok rendkívül kedvesek. 80%-uk folyékonyan beszél angolul, ha mégsem, akkor kézzel-lábbal magyaráznak, hogy megértessék, hogy helyben nyomtatni nem lehet, csak előrendelésre, vagy 2 óra múlva elvinni. A bicikliző hollandok sokkal kevésbé kedvesek. Türelmetlenek és gyalogosként keresztezni az útjukat a legkevésbé ajánlott módszer az úton való átkelésre. De amint leszállnak kerékpárjukról, újra emberi formát öltenek és ha kell, kiszótárazzák a telefonjukon a különbséget a kétféle teljes kiőrlésű zsömle között a boltban.

Összességében tehát egy csodálatos városkába csöppentem, hihetetlenül nyitott és érdekes emberek közé, és most, betegen és fáradtan is alig várom, hogy többet írhassak az itteni élményeimről. A végén mégis csak lesz ebből valami. 

Ez egyébként az egyik kedvenc képem, amit itt csináltam. :)