Az utóbbi pár napban nagyon elhalmoztak a teendők, összesűrűsödtek az itthoni ledolgozandó óráim és rengeteg minden mást is csináltam ezzel párhuzamosan, szóval elhatároztam, hogy történjen bármi, ma mindenképpen írni fogok egy posztot. Aztán hazaértem a sportcentrumból (ma éppen zumba volt soron) és azt vettem észre, hogy rengeteg energiám van és azon felül, hogy éppen ezt a bejegyzést írom, vacsorát is főztem és elintéztem még pár egyetemi dolgot is. Az utóbbi két és fél hétben nem voltam túl aktív sport-ügyileg, mert beteg voltam és nem éreztem elég erősnek magam még ahhoz sem, hogy elbiciklizzek sportolni, nem hogy ténylegesen sportoljak. Egyébként nagyon megszerettem oda járni, mert hihetetlenül olcsó és rengeteg lehetőséget kínálnak, mostanra nagyjából a legtöbb órán már voltam és vannak kedvenceim, amikre minden héten megyek, ilyen például a zumba, pilates, piloxing (pilates és box egész érdekes kombinációja), tae bo (küzdősport-szerűség, de sokkal dinamikusabb és nagyon szuper zene szokott menni alatta)... A zumbát szeretem egyébként a legjobban, hála az óráknak ilyen és ehhez hasonló populáris számokkal bővült az ízlésem (hiába ritkán szoktam csak áldozatul esni a tömegeket megmozgató zeneszámoknak, most vállalom, tényleg nagyon fülbemászóak tudnak lenni)

https://www.youtube.com/watch?v=pUcREla9gzY

De ugyanúgy járhatunk ingyen úszni is, de ki lehet próbálni a légi akrobatikát is és még rengeteg egyéb sport közül lehet választani, de nálam ezek működtek a leginkább. Igyekszem minden nap menni, hiszen ha ingyen van, ki kell használni (ez a magyar mentalitás azon része, aminek most ténylegesen hasznát veszem, éljen!). Na de ez csak a sport része az egyetemi életnek, igazából a kurzusokról szerettem volna írni.

Összességében arra számítottam, hogy nagyon más lesz itt az egyetem, mint otthon. De igazából annyira nem különbözik az itteni oktatás színvonala, pedig fel voltam készülve lelkileg arra, hogy mekkora hátast fogok dobni attól, amennyire szuper itt mindenki. Tanulság: alacsonyabb elvárások legközelebb. Nem állítom, hogy csalódtam volna, de az a hátas is várat még magára. 

Dolgok, amik itt sokkal jobbak, mint otthon:

Adminisztráció

Mindenki hihetetlenül segítőkész, a tanárok és az ügyintézők is általában fél órán belül válaszolnak az emailjeimre, ami elég impresszív. Példa: a vizsgafelvételnél szerettem volna felvenni egy olyan tárgy vizsgakurzusát, amihez voltak előfeltételek, nekem, mint erasmusosnak azonban ezek ugye nem voltak regisztrálva az online rendszerben, így írtam egy e-mail-t a 'Student Service Centre'-nek, ahonnan 4 perc múlva megjött Jiska válasza, amiben értesített, hogy felvette nekem a vizsgát, nézzem meg, hogy látszódik-e már, és megírta, hogy bármikor forduljak nyugodtan hozzá, igyekszik gyorsan válaszolni. Ezen felül angolul mindenki beszél legalább olyan szinten, hogy bármiben segíteni tudjanak, amiben kell. Szóval ez már egy fél hátas majdnem meg is lett volna, de erre fel voltam készülve (köszönöm, korábbi holland csereprogramok!).

Az épület

Először nem nagyon tetszett a koncepció, hogy a pszichológia épülete a belvároshoz képest kijjebb van, és egy elég új építésű környéken, nincs az a régi-egyetem feelingje. Aztán rájöttem, hogy annyian tanulnak pszichológiát itt a Leideni Egyetemen, hogy esélytelen lenne bezsúfolni ennyi hallgatót egy olyan régi típusú, széles-lépcsős, márvány korlátos épületek valamelyikébe. Nem is értem, hogy otthon hogy férhet el ennyi ember azon a pici helyen. Ma napközben rá is vettem magam, hogy csináljak pár képet az egyetemről, úgyhogy íme:

Tehát nem elég, hogy egy nagyon modern épület, szuper dekorációval, büfével és kávézóval (ezekről nem csináltam képet), de még Bob Marley-t is kirakták a falra? Elképesztő. Még egy negyed hátast megér a dolog.

Interaktivitás

Hát az a helyzet, hogy az órák itt körülbelül négyszer, ha nem ötször annyira interaktívabbak, mint otthon. És ezt nem az otthoni tanárok rovására írom, az itteni hallgatók sokkal inkább hozzá vannak szokva ahhoz, hogy partnerként kezeljék a tanárokat és nem alá-fölé rendelt viszonyban gondolkoznak, így az is sokkal természetesebb, hogy az órákon elmondják a véleményüket, kérdeznek, kritizálnak (!!!) vagy egyszerűen csak bekapcsolódnak a vitába a saját álláspontjukkal. Ezáltal sokkal inkább élvezhetőek az órák, könnyebb fenntartani a figyelmet és úgy érzem, hogy többet is tanulok ezáltal. Ráadásul egyes kurzusok hanganyagát rögzítik és aztán a diasorral együtt felrakják online, így ha épp nincs kedvem bemenni egy órára, akkor itthonról meghallgathatom, hogy mennyi érdekes dologról maradtam le. Szintén egy negyed hátast adnék a témának, így már azt hinné az ember, hogy dobtam egy egész hátast, de akkor jöjjenek azok a dolgok, amik elvették a hátasdobási lehetőségem:

Óraadók

Direkt nem akartam tanárokat írni, mert sok esetben PhD-s hallgatók tarják az órákat (talán inkább a gyakorlatokat, mintsem az előadásokat). Van egy kurzus, amit nem kifejezetten kedvelek, 'Clinical Child and Adolescent Psychology' néven fut, de valójában érzelmekről szól. Szerintem eddig életemben nem foglalkoztam ennyit az érzelmekkel és talán jól is tettem, mert rájöttem, hogy egy idő után unalmassá válnak (legalábbis pszichológiai értelemben). Az előadást legutóbb egy PhD-s hallgató tartotta, aki bármennyire is lelkes volt a témában, nem beszélt jól angolul. Ez nagyon lelombozó tud lenni, pláne ha olyan dolgokról van szó, ami egyébként izgalmas tudna lenni (épp akkor kulturális különbségek). A kurzusfelelős is elég unalmas órákat tart sajnos, rengeteget beszél a saját gyerekéről és sok képet mutat róla, néha teljesen indokolatlan helyzetekben, így a legtöbben csak furcsán érezzük magunkat. Összességében egy elég mindennapi témájú kurzus, amit lehetett volna úgy előadni, hogy érdekes legyen, de nem sikerült. A másik kurzusom a szemeszter első blokkjában a 'Child Neuropsychology' nevet viseli, ami egy sokkal érdekesebb kérdéskör számomra, de itt is érvényes a fentebb jelzett törvény, miszerint érdemes olyan előadókat választani, akik tudnak úgy mesélni a saját témájukról, hogy nem akarom legalább egy hétre álomra hajtani a fejem utána. Persze ebben az esetben is vannak kivételek, a mai óra például hihetetlenül izgalmas volt, a gyerekkori epilepsziáról szólt, rengeteg videóanyaggal és olyan stílusban előadva, hogy még egy órát biztosan hallgatni tudtam volna. Szóval ez mindent egybevetve mínusz egy negyed hátas. 

Vizsgák (wáá)

Hogy született meg az ötlet, hogy november közepén és január végén is legyenek vizsgák? Nagyon nem tetszik, mivel a november közepi alkalmakra már most el kell kezdenem tanulni. Egyébként logisztikailag sem a legjobb, mivel így sokkal kevesebb alkalmunk nyílik az órai tanulásra (csak 8 hét van a vizsgák előtt, nem 12, mint otthon) és sokkal több a tényleges magolásra. A Child Neuropsychology órámra például egy 600 oldalas könyv legtöbb fejezetét nem csak hogy el kell olvasni, de tudni kell, mert esszékérdések lesznek belőle a vizsgán. Egyre növekszik a mínusz hátasok száma.

Osztályozás

Teljesen máshogy működik itt az osztályzás és hogy őszinte legyek, én az otthoni rendszert preferálom. Itt 1-től 10-ig terjedő skálán bármilyen pontszámot kaphatunk (tehát pl. 7,6-ot vagy 5,2-t is), kivéve 10-et! Soha senkinek nem adnak 10-et! Ez engem végtelenül felháborít (lehet a maximalizmusom tehet róla), de még az olyan vizsgákon is, amikor többszörös választási lehetőségek vannak (tehát garantált lehet a maximum pontszám) és valaki végigtanulta az életét és mindegyiket jól tudta, levonnak a 10-ből egy bizonyos százalékot, amit az alapján számolnak ki, hogy mennyi az esélye annak, hogy a kérdések egy bizonyos részét az illető megtippelte és eltalálta. Az elv emögött a rendkívül nem humanitárius szokás mögött a motiválás, azaz, hogy a legjobbra törekedjenek a hallgatók és igyekezzenek elérni az elérhetetlent. Kérdezem én a 4 évnyi pszichológia tudásommal: nem vezet ez a tanult tehetetlenségnek nevezett dologhoz egy idő után? Azaz minek hajtani, ha "semmi" eredménye nincs, azaz sosem érhető el a 10 pont? Na mindegy, biztos megvannak a pozitívumai is a rendszernek, de én inkább a nem egyetértők oldalán állok. Azért mégiscsak jó érzés ötöst kapni, nem?

Így végigolvasva a pozitívumokat és negatívumokat egyébként rájöttem, hogy azért mégiscsak a hátasdobás felé mozdul a mérleg nyelve, mert közben eszembe jutottak olyan dolgok is, hogy itt mennyire figyelnek a pontos órakezdésre és befejezésre, a szünetek tartására óra közben (2 órásak szoktak lenni az előadások, 10 perc szünettel, ami általában eléggé felfrissít ahhoz, hogy tudjak még figyelni 50 percig) vagy hogy néha amikor egy konferenciáról megmarad valami, azt szétosztják a büfében, vagy egy óra elején be lehet támadni a kávés-teás zsúrkocsit a teremben. 

Holnaptól egyébként hivatalosan is elkezdem a könyvtárazást a vizsgaidőszakra, szerencsére nem kell egyedül mennem, sokan vagyunk elveszett lelkek, akik nem találjuk önmagunkat ebben a novemberi vizsgaidőszakban.