Az első alkalom, hogy honvágyat érzek (mármint olyan tényleg honvágyat) az ma van, 2016 december 26-án, amikor visszajöttem Leidenbe egy egyhetes otthoni karácsonyozás után. Ezt jó dolognak könyvelem el, mert számomra azt jelenti, hogy annyira lefoglalnak az itteni dolgok évközben, hogy csak akkor merül fel bennem az igény az otthon levésre, amikor egy hét tömény szeretetet kapok mindenkitől. Nem is az ajándékozás és a karácsonyozás tekintetében, hanem, hogy 4 hónapnyi távollét után végre találkozhattam mindenkivel, aki hiányzott és habár elég rövid időre, de bepótolhattuk a dolgok egy kevéske részét, ami ez alatt az idő alatt kimaradt.

Így elég sűrű hetem volt a találkozások, random felmerülő dolgok intézése, karácsonyi bevásárlás, egy meglepetés wellness és ebéd anyukám szülinapjára és persze az előkészületek gyűrűjében. 23-án sajnos leterített a lábamról valami influenza-szerű vírus, belázasodtam és egy szobanövényként engedelmesen feküdtem a kanapén valami huszadrangú karácsonyi filmet bámulva, az ötven takaróba bugyolált testemen egy doromboló macskával, aki kiélvezte, hogy a szokásosnál 2-3 fokkal magasabb a testhőmérsékletem. Így az az este nem telt túl produktívan. De utána 24-én varázsütésre jobban lettem és aznap este már együtt vacsiztunk nővéremékkel egy hajón, ami nagyon szuper meglepetés volt (és egyben az első nem otthon halászlével és ajándékbontogatással töltött szentestém). Aztán 25-én - azaz tegnap - anyukám szülinapját ünnepeltük nálunk otthon, úgyhogy jó sokan voltunk és természetesen nem maradhatott el a kötelező sütitúladagolás sem, amitől a végén mindenki egy emberként haldoklik az asztalnál/nappaliban/földönfekve, majd egy jól irányzott ki kér halászlevet/krumplisalátát/bejglit kérdésre a bátrabbak újra erőre kapnak és boldogan folytatják az evést a végtelenbe és tovább. 

Ma reggel jöttem vissza Leidenbe, ahol 10 fok és napsütés fogadott, meg a nyakamba ugró leányzó, aki végigmutogatta az összes új játékát, minden új díszt a házban, ami azóta történt, hogy elmentem és persze a karácsonyfát is. Úgyhogy talán nem is olyan rossz itt, de azért várom, hogy mindenki más is visszatérjen, hogy ne legyek egyedül, de addig is teljességgel lefoglalnak az új mamuszaim (kép alább), egy szuper scratch map (ez egy ilyen dolog, le lehet kaparni ahol már jártam a nagyvilágban, egyszerűen imádom), egy igazi cseh kiskanál a nevemmel és egy prágai biciklis táska, de kaptam egy hajszárítós türcsit is, amit csak rá kell csavarni a hajamra és mehetek a dolgomra, mert nem esik le, és egy táskát, parfümöt meg egy nyakláncot is, de ha legközelebb hazamegyek, akkor mindenképpen kell helyet hagynom könyveknek is. :) 

Mivel most a visszajövetel és a még hivatalosan pár óráig tartó karácsony miatt szentimentális hangulatban vagyok, inkább feltöltök pár képet az új mamuszaimról és minden másról, amit sikerült megörökítenem ebben a szuper egy hétben:

Ez egy képben összefoglalva minden a tegnap estéről, amikor már mindenki továbbállt a hátrahagyott romokból - és az új mamuszaim!

Ez a ma reggeli napfelkelte a kocsiból a reptérre menet - szomorú :( 

Ez a hét egyetlen megörökített találkozója, de bármennyire is ijesztőnek tűnik rajta az arcom, nagyon boldog voltam 

Ez pedig egy Kókuszkutya, aki békésen alszik a frissen díszített karácsonyfa alatt, és akit annak rendje és módja szerint agyondögönyöztem, amikor újra találkoztunk (azért ő is örült nekem)

Ez lett volna a karácsonyi blogposzt, amire azért is voltam motivált, mert kiderült, hogy a családi körökben egészen olvasott a blogom, úgyhogy nem akarok senkinek csalódást okozni azzal, hogy blogírás helyett bejglivel tömöm a fejem :) Boldog karácsonyt!

Ahogy visszaértem Londonból, rögtön bele is csöppentem a legnehezebb hétbe, amit eddig Leidenben töltöttem. Ugyanis a múlt héten (pontosan december elsején) volt az apuka és az anyuka esküvője, amire a családot is meghívták, ami önmagában nem lett volna kihívás, de az apuka húga a kisfiát is magával hozta, akire másfél nap szintén nekem kellett vigyáznom. Így szembesültem azzal, hogy mennyire nagy erőfeszítés ikrekre vigyázni (kb. egyidős Naomival) és most hivatalosan is visszavonok bármilyen kósza gondolatot, ami arra irányult, hogy nem is lenne olyan rossz, ha ikreim lennének egyszer, mert annyira cukik. Egyébként egy tündérien aranyos, folyton vigyorgó kisfiú, szóval egy rossz szavam sem lehet rá, tényleg hihetetlenül cuki volt végig, de ketten együtt már képesek voltak kibillenteni az örök nyugalmamból néha. Pláne szerdán, amikor egy harmadik gyerkőc is befutott, akire szintén én vigyáztam, de az igazából már nem érte el az ingerküszöbömet, mert hozzászoktam a kétgyerekes háborús-helyzethez, így kettő vagy három már nem igazi kihívás.

Szóval a múlt héten nagyon sokat dolgoztam, mivel áttoltunk egy csomó órát erről a hétről. így a szerda-csütörtök-péntek szinte teljes napok voltak (reggel 7-től este 8-ig), ami valóban kimerítette az erőforrásaimat. Az esküvő viszont nagyon szép volt és másnap meghívtak ebédelni egy japán étterembe, ahol hihetetlenül finom volt minden, és a londoni gyakorlásnak hála, a pálcikával evés is egészen jól tudott működni. Így viszont, hogy kb. az összes órámat ledolgoztam múlt héten, erre a hétre nem sok maradt (ma estére vagyok még beosztva, de az alvásidő, úgyhogy helyette blogot írok és olvasok, úgyhogy olyan, mintha nem is lenne dolgom). Így a héten amellett, hogy maximálisan kipihentem magam és csak két nap keltem eddig ébresztőre, csomó minden mást is tudtam csinálni, ami nagyon jól jött, mert így meg tudtuk ünnepelni a Mikulást egy már régóta tervezett túrógombócos vacsorával - kép alább - ami agyon szuperül sikerült, meg karácsonyi filmet is néztünk és forraltboroztunk, szóval már nem tagadhatom, hogy teljesen átjárt a "Christmas spirit", mert így van és már nagyon várom, hogy 10 nap múlva otthon legyek és mindenkit végigölelgessek családban és családon kívül is. 

Holnap pedig Delftbe megyünk este, amit szintén nagyon várok, mert nagyon "lovely" város, ahogy a britek mondják, főleg így az adventi időszakban feldíszítve és kivilágítva, erről majd igyekszem képet csinálni, mert tényleg gyönyörű. A következő héten pedig (mielőtt még hazamennék) Amszterdamba megyünk adventi vásárra, illetve sor kerül majd angyalkázásra is (ezt secret santa-nak hívjuk itt, nem tudom, hogy ez-e a hivatalos elnevezése), amire még ajándékot kell szereznem pontosan 4,99 euró értékben, ami jelentősen megnehezíti a dolgokat, de még csak most kezdtem keresgélni, szóval nem adom fel!

Ez csak egy ilyen rövid blogbejegyzés volt, mert ihlet híján vagyok ebben a pillanatban, de azért rakok fel képet a legfontosabbakról:

December hatodikán engem is meglátogatott az egészséges Mikulás, ugyanis kaptam Tőle postán egy fehérje szeletet és egy nagyon cuki levelet, amit ezúton is nagyon nagyon köszönök, mert bearanyozta a napom <3

És itt pedig életem első túrógombócai (najó, azért volt egy kis segítségem a formázásban és kifőzésben), az elmondások alapján finom volt, és még az édes tejföl kombináció is meglepően nagy sikert aratott a kezdeti szkepticizmus ellenére 

Az előző hétvégén (november végén) Londonban jártam. Illetve nem is a hétvégén, hanem szombattól keddig, de sajnos ebből csak 2 nap volt a nettó "nyaralás", mert szombaton későn este érkeztem és kedden hajnalban már indultam is vissza Leidenbe. Nem csak ilyen-olyan légből kapott ötlet volt a londoni út ám, Krisztiánt és Julót látogattam meg, akik sok-sok vendégszeretettel elszállásoltak maguknál, de még körbe is vezettek Londonban, úgyhogy tudom, hogy már sokszor megköszöntem, de ezúton is nagyon hálás vagyok érte!

Az, hogy ilyen későn indultam, nem rajtam múlott. Tisztességes utazóként az eredeti indulás előtt már két órával kint voltam a reptéren (Eindhovenben ráadásul, ami másfél óra vonatútra van), ahol meglepődve konstatáltam, hogy a 15:15-ös indulást 19:45-re halasztották. Ami azt jelenti, hogy bőven aludhattam volna még reggel, bőven csinálhattam volna szendvicset az útra és nem kellett volna drágán megvennem a boltban a dobozos salátát, de ami még bosszantóbb volt, hogy így a teljes délutánra és estére tervezett program odalett, amit Krisztiánnal és Julóval terveztünk. Úgyhogy mivel sok ráhatásom az események alakulására nem volt, szomorúan átbattyogtam a biztonsági ellenőrzésen (ahol elvették tőlem az ajándékba szánt mogyorókrémet, mivel kenhető, így folyékonynak számít, nem szép dolog!) és szomorúan leültem várni. Az az igazság, hogy rá kellett jönnöm, hogy egy reptéren semmi izgalmasat nem lehet csinálni, de szerencsére nálam volt a tabletem, amin akár olvashattam is volna a kötelező irodalmat az egyetemi kurzusomra, de helyette inkább Candy Crush-t játszottam és Ellen DeGeneres videókat néztem a Youtube-on. Nem túl hasznos időtöltés, tudom, de sajnos amikor kicsit is feszültebb vagyok a kelleténél, nem igazán tudok koncentrálni - pláne, ha unalmas, amire koncentrálnom kell. Úgyhogy teljesen értelmetlen dolgokkal töltöttem ezt a 7(!!!) órát, mert a végén negyed 9 körül indultunk csak el. Viszont az időzónáknak hála, nyolcra ott is voltunk. Egy jó időutazás sosem rossz! Sajnos a visszaút így majdnem kétórás volt. 

Szerencsére (és Krisztián és Juló szervezésének köszönhetően) két napba rengeteg minden belefért, amit most főleg képekkel fogok illusztrálni, mert oldalakat tudnék írni róla, de talán ez látványosabb valamivel. Előre is elnézést kérek a helyszínek ragozása és a le nem fordított kifejezések miatt, de sehogy sem hangzik jól a legtöbb. 

Mókusokat etettünk a St' James Parkban

Sétáltunk a hidegben egy csomó furcsa madár között

Várost néztünk minden mennyiségben

Sajnos a baloldali forgalmat ennyi idő alatt nem sikerült megszoknom

Kiefer-kiállítást is láttunk, valamivel kisebb mennyiségben (egyébként nagyon érdekes, a legtöbb alkotását leöntötte ólommal, ami mérgező, úgyhogy óvatosan lehetett csak járkálni közöttük, hogy ne érjünk hozzá semmihez)

Megnéztük magunkat egy karácsonyi díszben (sőt mit több, még képet is csináltunk)

Megjártunk egy Christmas wonderlandet a Kew Gardensben - és ez még csak az első nap volt, másnap ugyanis:

Felsétáltunk a Hempstead Heath-re és a Parliament Hillre, ahonnan nagyon szép volt a kilátás Londonra (ráadásul megnéztük a helyet, ahol a Sztárom a párom parkos jeleneteit is forgatták, tudom, lehet irigykedni)

Reggeliztünk a Borough Marketen

Körbenéztünk a feldíszített Covent Gardenben 

És megkóstoltam a reggel vásárolt blueberry cheesecake-et a Trafalgar Square-en, naplementekor, kivilágított Big Bennel a háttérben (ennél összetettebben csodásabb dolgot még nem csináltam szerintem soha)

De a fentieken kívül még adventi piacon is voltunk, megnéztük a St Paul's Cathedralt, a Globe boltjában vettem egy méhecskés füzetet, elmentünk a National Gallerybe és a British Museumba is, életemben először ettem sushit (istenien finom volt, nem tudom eddig hogy hagyhattam ki), voltunk angol pubban is természetesen, de könyvesboltban is jártunk, utaztam a double decker (piros kétemeletes busz) felső szintjén, társasoztunk és még annál is többet sétáltunk. Összességében hihetetlenül szuper két nap volt, annak ellenére, hogy az odaút túl későn, a hazaút pedig túl korán volt, London nagyon menő város és remélem, hogy a nem olyan távoli jövőben majd vissza tudok menni hosszabb időre is, hogy bejárjam a rejtettebb helyeket és még több Cadbury-t (nagyon finom csoki) vegyek! Muhaha

Amikor épp úgy hozza a sors, hogy nincs órám az egyetemen és a baba-óráimat is letudtam, akkor bizony igyekszem kihasználni, hogy Erasmuson vagyok és hogy egy hihetetlenül nyitott, interkulturális és mozgalmas városba, de azon belül is, társaságba csöppentem. 

Általában a "társasági élet" nagy részét meghatározza, hogy az évnek éppen melyik szakaszában vagyunk, hiszen vizsgaidőszakban a könyvtár mindennek a középpontja, forrása, eredete, itt futnak össze a szálak és a Rómába vezető utak vizsgák idején a könyvtárba vezetnek inkább. Ezekben az októberi-novemberi hetekben általában úgy működött a rendszer, hogy mivel 9-kor nyitott a könyvtár, egy valaki feláldozta magát és bement, majd lefoglalt egy egész sort nekünk (igen, a többes szám harmadik személyből kikövetkeztethető, hogy nem sokszor voltam én ez a lelkes jelentkező). És utána szép lassan megérkezett mindenki, általában heten-nyolcan voltunk úgy nagy általánosságban és kitartóan tanultunk, amíg meg nem éheztünk. Ekkor átvonultunk a másik épületbe, ahol a "menza" van, ami meg sem közelíti az otthoni menza-körülményeket, de krémleveseket már 90 centért árultak, amivel nagyon jól lakni nem lehet, viszont megvolt a meleg-étel és az olcsóság érzet, szóval elégedetten visszabattyogtunk a könyvtárba, letölteni a száműzetésünk maradék óráit. Ezek általában már fáradtabb órák voltak, rendszeres volt, hogy már nem tudtuk magunkban tartani a feszültséget, aminek a legjobb példája az volt, amikor este 11 körül már csak négyen ültünk az asztalunknál, plusz egy idegen srác, akivel valahogy úgy hozta a sors, hogy teljesen egyszerre tüsszentettem. De hogyha ez nem lett volna elég, viszonylag hangosan megjegyezte utána, hogy "Hoppá", ami a tipikus "nem tudom abbahagyni nevetést" hozta ki belőlünk, ami egyszerre volt kínos, de hihetetlenül vicces is, majd mindennek a teteje volt, amikor a srác is elkezdett velünk nevetni, mert akkor már a többi asztalnál sem bírta senki magában tartani, úgyhogy a végén az egész szoba teljesen hangosan nevetett, az egész olyan volt, mint egy filmben, de ugyanakkor hihetetlenül katartikus élmény is volt. 

De persze voltak nehezebb időszakok is, az "ezt nem tudom megcsinálni, meg fogok bukni" sírások a mosdóban, de a könyvtárban megvalósuló szempihentetés is rendszeres volt, alább például rólam készültek remek képek ebben a műfajban. Lényegében az egész olyan volt, mintha egy könyvtárban élő kommuna lennénk. 

Itt igazából nem aludtam, csak becsuktam a szemem egy pillanatra (figyelemreméltó karikák a szemem alatt mindenesetre)

Itt viszont alaposan beszundítottam, ahogy azt illik

Az év másik része, amikor nincs vizsgaidőszak általában vidámabb dolgokkal telik. Szűkebb családi környezetben (négyen szoktunk lenni, egy osztrák, egy német és egy kanadai lány) inkább békésebb programokat szervezünk, filmezést valakinél vagy közös főzést, vagy mindkettőt... De ők azok, akikre mindig számíthatok és akikkel az időm nagy részét töltöm, szóval hálás vagyok nekik, hogy elviselnek a nem olyan jókedvű időszakokban is. És szerencsére, ha minden jól alakul, ketten mindenképpen hosszabbítanak, a német leányzó, Hannah pedig esélyes, hogy hosszabb ideig marad majd kint. Éljen! Nem találtam négyünkről képet, úgyhogy ezen öten vagyunk, egy másik német lánnyal kiegészülve:

Tágabb családi környezetem kiterjed még azokra, akikkel egy csapatban voltam az orientációs héten, még augusztusban, velük is viszonylag sokszor találkozom, illetve az azóta megismert emberekre, általában másokon keresztül, vagy órák, gyakorlatokon végzett közös projektek által. Ami mindenkire igaz, hogy nagyon nyitottak (ezt már írtam korábban is, tudom) és általában szívesen részt vesznek bármilyen spontán szerveződő programban, ami külön nagyon szuper. Nagy részük a könyvtáros csapat, de innen-onnan csapódnak még hozzánk mások is, úgyhogy a nap végén általában elég sokan vagyunk. 

Ami az estéket illeti, a legtöbbet egy Pelibar nevű helyen szoktuk eltölteni, amit diákok üzemeltetnek és holland viszonylatokban olcsónak mondható (1,50 a kis sör - átszámolva még mindig siralmas a helyzet). Néha nagyon furcsa eseményeket szerveznek, tegnap például egy japán karaoke est volt, amihez semmi közöm nincs, de annyira jó hangulatot tudtak csinálni, hogy aztán a Pokemon és a Mulán zenéinek az éneklésébe mi is beszálltunk. Ha tele van a hely, be lehet állni "pincérkedni" és visszahordani az üres poharakat, amiért ingyen sör jár, illetve pultozni is lehet, akinek van kedve hozzá. Ha nincsenek sokan, a kivetítőn lehet Mario Kart-ozni (autós verseny), de van pingpong és csocsó is, szóval nem csoda, hogy így megszerettük a helyet, amolyan törzs-hely szerűséggé avanzsálta magát. Szerdánként szokott lenni az úgynevezett International night egy Eintstein nevű helyen, ami az ISN Leiden (International Student Network, egy hallgatói egyesület, akik programokat szerveznek) estje, van, hogy nagyon jól alakul, de van, hogy elég unalmas, de ezt sosem lehet előre tudni. Hogyha jól alakul minden, és másnap sincs komolyabb teendőm (legalábbis reggel), akkor bevetjük magunkat a Kroeg-ba, ami egy szórakozóhely, és az egyetlen hátránya, hogy pénteken-szombaton hihetetlenül sokan vannak, az utcáról nagyon vicces nézni, mert a nagy üvegablakaira sokan rá vannak nyomulva bentről, mert máshogy nem lehet elférni.

Természetesen nem csak bárokba és szórakozóhelyekre járunk, szoktunk utazgatni is, főleg Hágába és Amszterdamba (ezekkel még adós vagyok, mindenképp szeretnék róluk bővebben is írni), de voltunk már társasjáték-esten, étteremben, moziban (egy olasz filmen, holland felirattal, ez volt a legmegterhelőbb mozis élményem, nagyon elfáradtam abban, hogy próbáltam értelmezni a szöveget, egyébként szuper film, ajánlom mindenkinek: http://www.imdb.com/title/tt4901306/ ), úgyhogy azért úgy érzem, hogy kiegyensúlyozottak az események. A legközelebbi mozis est pedig ez lesz, már agyon várom: http://www.imdb.com/title/tt3183660/

És hogy miért vagyok ennyire boldog ettől az egésztől? Igazából a társaság is nagy szerepet játszott abban, hogy meghosszabbítom az Erasmust, és az, hogy részese lehetek egy ennyire szuper közösségnek, mindig nagyon jó érzéssel tölt el, amikor rágondolok. Főleg, mivel otthon nem címkéztem magam ilyen mértékben társasági embernek, aki mindig mindenhol ott van és mindenhol ismer legalább egy valakit (jó, azért nyilván nem voltam antiszociális sem, és természetesen mindenki hiányzik otthonról), most erre is nagyobb rálátásom nyílt, és azt kell mondjam, hogy elég jó dolog. :)

Az a helyzet, hogy be kell valljam, az utóbbi időben sajnos nem volt időm blogot írni. Ami a jó hír viszont, hogy nyomós okom volt rá, ugyanis egészen november 11-ig a könyvtárban éltem, majd vizsgákat írtam, rá 2 napra pedig megérkezett anyukám és a párja egy hatalmas túlélőcsomaggal (ami itt töménytelen mennyiségű túrót és túró rudit takar, valamint vegetát, zsemlemorzsát és bort). És ma repültek haza, úgyhogy bármennyire is szerettem volna kiírni magamból a vizsgaidőszak indulatait, majd a családi viszontlátás örömét, ma (2016.11.18-án, délután 6-kor) lett lehetőségem ezt a leggyorsabban megtenni. 

 Szerény lakhelyem 2016. október 27 - november 11-ig

A vizsgákat nagyon megszenvedtem. A két tárgyból, amikből most vizsgáznom kellett, az egyik 10 kredites volt (Clinical Child and Adolescent Psychology), tartozott hozzá gyakorlat és előadás is és az, hogy a gyakorlat, ahova minden hétre általában 40-50 oldalnyi szakirodalmat kellett olvasnunk, kérdést megválaszolnunk azokkal kapcsolatban, egy pilot kutatást lebonyolítanunk, amihez research proposalt írnunk, valamint az általunk kifejlesztett mérőeszközt gyerekeken tesztelni, majd az eredményeket prezentálni, csupán 30%-ot számít a végső jegybe, kicsit meglepett, ugyanis a 70%-a a jegynek egy írott vizsgán dől el, ahova még több szakirodalom olvasás és az órák ismerete szükséges, ugyanis 2 óra alatt kell 8 oldalt írnunk néha teljesen váratlan kérdésekre válaszolva. Bármennyire is igyekeztem, ez nem sikerült, így néhol egészen vicces rövidítésekkel igyekeztem orvosolni a problémát, illetve össze-vissza nyilaztam, amikor kihagytam valami fontos információt a szövegből. Szóval próbáltam kreatív lenni.

A másik vizsgám egy Child Neuropsychology nevezetű kurzushoz kötődött, ami hiába volt "csak" 5 kredit, úgy ítéltem meg, hogy a legnehezebb vizsgám volt eddig az egész mesterképzésem alatt. 2,5 órás volt maga a vizsga, aminek 2 óráját sikeresen eltöltöttem a választós (a/b/c/d) kérdések megválaszolásával, tehát az esszékre relatíve kevés időm maradt, de mentségemre szólva, tényleg hihetetlenül nehezek és becsapósak voltak a kérdések. Szerencsére a válaszokat a vizsga után 1 órával már feltöltötték, így némi sebtében vásárolt étel és fagyi társaságában megbizonyosodtunk róla, hogy átmentünk-e a választós kérdéseken és kiderült, hogy igen! De azért nem erre a jegyre leszek legbüszkébb a tanulmányaim során. Az esszék eredményét még mindig nem tudom, de remélem, az is hamarosan kiderül majd. És hogy miért lett hirtelen ennyire fontos, hogy átmenjek a vizsgáimon? (Azon kívül, hogy nem szeretném őket újra megcsinálni természetesen...)

Már igazából abban az időszakban elkezdett bennem érlelődni a dolog, amikor megírtam az első bejegyzést a blogba, hogy ez az 5 hónap hihetetlenül gyorsan el fog telni. Lám-lám mennyire igazam lett, most tartunk lassan a 3. hónapnál, és valamiért az idő itt sokkal gyorsabban telik, mint otthon, 2-3-szoros sebességet tippelnék, ha nagyon muszáj. Szóval valahogy megszületett bennem az elhatározás, hogy utána nézek, mégis milyen feltételei vannak a hosszabbításnak, tehát annak, hogy maradhassak még egy félévet. Sokáig nem is igazán foglalkoztam vele, ám egyik nap érkezett egy e-mail az ELTE-től, miszerint valószínűleg tudják pénzügyileg támogatni a hosszabbítást. És akkor fordult velem egyet a világ, elkezdtem hihetetlen gyorsasággal kérdezősködni, e-maileket írni és rohangálni, persze mindezt a vizsgaidőszak kellős közepén. Egyre inkább halmozódtak egymásra a jó hírek, az itteni legjobb barátnőm, egy osztrák lány is kint marad a következő félévre, találtam kurzusokat, amiket elfogadtathatok az otthoni egyetemmel és nem utolsó sorban becsatlakozhatnék következő félévben egy itt folyó kutatásba egy magyar kutatóhoz, akivel már találkoztam a félév elején, csak nem igazán volt ez a szemeszter alkalmas arra, hogy velük dolgozzak. Már csak hab a tortán, hogy valószínűleg a lakhatásom is megoldódna, olyan emberkékkel, akikkel már amúgy is nagyon jóban vagyok. A családdal január végéig beszéltük meg, hogy maradok náluk, volt róla szó, hogy ha még Leidenben leszek egy félévet, akkor maradhatnék náluk is, de az a baj, hogy ha kutatni is akarok, akkor nem lenne időm babysitterkedni, plusz jó lenne kipróbálni a kortárs közösségben élést is egy félév erejéig (nem mintha a budapesti szakkolis idők nem lettek volna kielégítőek). Valószínűleg valamilyen mellékállást ígyis-úgyis vállalnom kell majd, de erre már vannak ötleteim, mert viszonylag sokan keresnek babysittert pár órára vagy kutyasétáltatót, ami megoldaná a szeparációs szorongásom Kókusz kutyától. 

Visszakanyarodva az általam egy bekezdéssel előbb feltett kérdésre, a vizsgák azért lettek nagyon fontosak, mert ezeken múlik, hogy maradhatok-e, ha átmegyek az első blokk vizsgáin, a Leideni Egyetem áldását adja a hosszabbítási kérelmemre. Úgyhogy 'fingers crossed', izgulok az eredményekért és minden nap többször megnézem, hogy feltöltötték-e már (még nem).  De bármennyire is maradhatnékom van, azért már nagyon várom a karácsonyt és a családozást (már Leiden és Amszterdam is teljesen ki van díszítve és világítva, annyira hangulatos, egyszerűen nem lehet az embernek nem karácsony-feelingje, lehetetlen) ahol bepótolhatom az elmúlt időszakot minden pici unokahúgommal + unokaöcsémmel és megkóstoltathatom mindenkivel a csodálatos Stroopwaffelt - lásd részletesebben a kettővel ezelőtti bejegyzést. Szóval készüljetek, család és Kókusz, jövök!

Zárásnak pedig egy tavaly nyári Kókusz-kép, szegény még nem tudja mi vár rá alig 1 hónap múlva 

Sajnos elvesztem a könyvtárazások, prezentációk és vizsgákra való készülés tengerében, így valószínűleg csak a vizsgák után lesz időm írni bővebben (november 10 és 11), addig pedig mémekkel próbálom életben tartani a humorérzékem és pozitív világlátásom, például ilyenekkel is:

Szóval nagyjából ennyi. Tényleg nagyon tiszta a szobám. 

Hogyha valaki esetleg nem ismerné, ebből a klasszikus, szocializmus-korabeli csodából idéztem a címben: https://www.youtube.com/watch?v=9FmGElvoi3g . És hiába, nagyon szeretem a banánt, és minden más a videóban felsorolt ételt (leginkább a töltött káposzta-aranygaluska kombinációk a favoritok), most főleg a holland ételekről és étkezési szokásokról gondoltam írni pár sort, mert ahogy minden nemzetnek, nekik is alapvető fontosságúnak tűnik az étel-kultúrájuk. Érdekes egyébként, hogy mivel Hollandiának és Belgiumnak elég mélyen összefonódik a történelme (ha jól tudom, 1830-ig lényegében egy ország voltak, utána vívta ki Belgium a függetlenségét), a konyhájuk is eléggé megegyezik, nem igazán különíthető el, hogy ki találta ki például a klasszikus sült krumplit vagy a gofrit, a hollandok azt állítják, hogy ők, a belgák pedig, hogy ők. Úgyhogy egy-két dolog kivételével nem hiszem, hogy beszélhetünk klasszikus holland konyháról. Másrészről sajnos még mindig küzdök a gyomor-influenza kegyetlen és Erasmus-élményt nem kímélő tüneteivel, így kénytelen vagyok a krumpli-keksz-alma szentháromságon élni, néha kiegészítve pár liter üres teával, úgyhogy jól esik visszagondolni azokra az időkre, amikor még minden mást is ehettem.

Rengeteg kenyeret és édességet esznek, mégis, alig látni elhízott embereket az utcán. Ennek két oka lehet: nem mennek ki az utcára VAGY elég sokat bicikliznek és mozognak ahhoz, hogy ne látszódjon meg rajtuk a rengeteg szénhidrát. Ebédre általában nem meleg ételt esznek, hanem szendvicset, hatalmas szelet kenyerekkel, sajttal, esetleg-netalán némi salátával vagy zöldséggel, de az legtöbbször igazán elhanyagolható. Olyat is láttam, hogy valaki az uzsonnásdobozából az egyetemen elővette a két szelet kenyerét, majd minden feltét/vaj/akármi más nélkül elfogyasztotta. Szóval kenyér mindenek fölött! Természetesen nem sima Spar-os félbarna kenyeret esznek, elég nagy választék vár a kenyérvásárlókra, vannak édes-nem édes, színes-színtelen, magos-magtalan, csokis-nem csokis, helyben szeletelt-nem helyben szeletelt vagy gyorsan megromló-lassan megromló kenyerek is. Ehhez nem hiszem, hogy sikerül majd adaptálódnom, túlságosan erős bennem a leves- és meleg étel-szeretet ahhoz, hogy ilyen könnyen át tudjak állni a kenyér-életre. 

A másik oldalról, ott vannak az édességek. Ez már nehezebb dió, mivel hihetetlenül széles palettán mozognak az édességek, a leghíresebb a szerintem nagyon sokak által ismert Stroopwafel, íme:

Ez lényegében ilyen karamellizált keksz-szerűség, de ugyanakkor nem túl kemény, és rendkívül addiktív. Nagyon finom magában is, de sokan a reggeli teájuk/kávéjuk tetejére rakják, így az megolvad és kifolyik belőle a karamell, és nagyon puha lesz. Igyekszem elkerülni bevásárlásokkor azt a sort, ahol megtalálható ez a szörnyűség, de gyengébb napjaimon sajnos előfordult, hogy beleesett egy csomag a kosaramba, amit csak a kasszánál vettem észre és rengetegen álltak már mögöttem és nem tudok hollandul, így nem tudtam elmagyarázni a kasszásnak, hogy igazából nem szeretném megvenni, úgyhogy a végén kifizettem. Szomorú idők voltak. Aztán ott vannak a mindenféle kekszek, amikből ha nincs legalább 30 féle egy átlagos boltban, akkor egy sem. Ezekből még nem volt szerencsém kipróbálni túl sok fajtát, nem igazán vagyok oda a kekszekért, és az utóbbi időben a hazai háztartási keksz holland változatát igyekeztem csak beszerezni, amiben egyébként rendkívül sikeresnek bizonyultam (30 féle kekszből végülis csak kell lennie egynek, ami hasonlít rá). Töménytelen mennyiségben vásárolnak csokit, gumicukrot és a főleg északi országokban kedvelt medvecukrot (itt drops-nak hívják), aminek ilyen eldönthetetlenül sós-édes íze van, valami hihetetlenül furcsa utóízzel, úgyhogy nem igazán a kedvencem. A gumicukor márkák egyébként olyan gumicukrot gyártanak nagyon sokszor, aminek a fele ilyen medvecukor, a fele pedig rendes gumicukor. Rettentően furcsa. 

Édességek, amiket még nem volt időm kipróbálni, de ahogy engedélyezve lesz a teljes étrendre való visszatérésem, mindenképpen ki fogok: gofri! Leginkább a frissen készült, karamellizált, kicsit megpirított gofrik néznek ki a legjobban, úgyhogy ezeket keresem-kutatom majd. Sokan ettek körülöttem egy furcsa nevű édességet, amit vásárokban-piacon-ünnepségeken frissen készítenek, ennek elfelejtettem a nevét, de fánk szerű, olajos izék voltak, nagyon különböző ízesítésekben, sajnos még ezt sem sikerült megtalálnom egészséges állapotomban. Másrészről a poffertjes - értsd: mini palacsinták az, amit mindenképpen ennem kell még, ezek így néznek ki:

Meleg ételek! Levest nem igazán esznek, viszont vacsorára általában hatalmas mennyiségben főznek meleg ételt. Amiket én már kipróbáltam: stamppot, ami lényegében egy húsos-krumplis-zöldséges egytálétel kenyérrel összekeverve, egyáltalán nem diétás, elég megterhelő nagy mennyiségben fogyasztani, de cserébe olcsó és napokig jóllakik vele az ember. Ettem hutspotot is, ami elvileg Leiden hagyományos étele, ugyanis amikor a spanyol megszállók a 16. században ostrom alá vették a várost, másfél évig nem igazán tudtak az itt lakók bevásárolni az Albert Heijnben, így abból gazdálkodtak, amijük volt, ami az esetek nagy részében krumpli, hagyma és répa volt. Úgyhogy kitaláltak egy receptet ezekből az összetevőkből és elnevezték hutspotnak, amit általában október 3-án szokás enni, ami a spanyol megszállás vége volt még anno 1574-ben. Manapság egyébként már kiegészítik valamilyen hús-féleséggel is és adnak a krumplihoz vajat és tejet, hogy püré-állaga és jó íze legyen. Egészen ehető étel amúgy. 

Ez volna a stamppot

Ez pedig a hutspot, virsli-szerűséggel

Amiből lényegesen többet esznek, mint egy átlagos Kelet-Közép-európai ember, az a hal és a tengeri herkentyűk. Valószínű a tenger közelsége miatt, de van egy olyan megérzésem, hogy ezeket a dolgokat a legtöbbször importálják, mindenesetre mivel olcsóbb és én hal- és herkentyű-párti vagyok, egyáltalán nem bánom. Szóval kagylók, rákok, halak minden mennyiségben!

Akkor van természetesen a sült krumpli, amiről már senki nem tudja, hogy tényleg a belgáktól eredeztethető-e, de vásárokban, fesztiválokon nagyon nagy sikere van, leginkább a házi készítésűeknek, de most már egészen sok helyen lehet kapni bio-sült krumplit is, ennek az elvárásoknak megfelelően bio-íze van. Sokféle öntet közül lehet választani, általában majonézzel eszik, de van fokhagymás, répás, csípős, curry-s, szóval tényleg nagyon nagy a választék. Ha éppen valamilyen esemény van Leidenben, Hágában vagy Amszterdamban, akkor biztosan árulnak sült krumplit, ami egyébként viszonylag olcsó és laktató is, szóval általában veszünk is. Eddig a legfinomabbat Amszterdamban ettem egy étteremben, ahol egyébként kipróbáltuk a bitterballen nevű dolgot is, amik lényegében húsos-krumplis golyócskák, erről végre sikerült képet is csinálnom:

Original sült krumpli és bitterballen Amszterdamban

Itt pedig éppen boldogságban úszunk egy egész-napos gyaloglás után beszerzett sült krumplitól. Én legalábbis biztosan. 

Általában kedd esténként szoktunk együtt főzni a többiekkel (főleg pszichológus-hallgatók, mindenféle országból, majd nekik is szeretnék egy külön posztot szentelni mert hihetetlenül jófejek és szuperek és nem utolsó sorban az időm nagy részét velük töltöm), és igyekszünk a saját országunk különlegességeit megcsinálni, ami egyébként néha elég viccesen alakul, mert nem állnak rendelkezésre ugyanazok a hozzávalók és elég kevés a hely és edény/bármi, amiben főzni lehet, de nem adjuk fel. Úgyhogy volt egy nagyon szuper hálaadásos vacsoránk, ahova csináltam almás pitét, ami nagyon szuperül sikerült (nem dicsekvésből, de az egész elfogyott), volt krumplipüré és a pulykába való töltelék is - pulyka helyett csirkével. Legutóbb pedig az eredetileg osztrák Kaiserschmarrn (császármorzsa szerintem) nevű ételt próbáltuk megcsinálni - több-kevesebb sikerrel, de vettünk hozzá almapürét, úgyhogy a végén egészen ehető lett. Erről a kettőről van is képem:

Ez a hálaadásnapi csodavacsoránk

Ennek nem így kellene kinéznie, de finom volt! A sárga izé az almapüré

És most végszóként érkezzenek azok a dolgok, amik nincsenek Hollandiában (vagy nagyon el vannak rejtve) és hiányoznak: 

1. TÚRÓ!!!! Ezt annyira alapvetőnek vettem otthon, hogy nem is gondoltam bele, mennyire fog hiányozni, ha már nem lesz :( R.I.P. túró :'( 

1/a. Túrórudi (előző pontból következtetve)

2. Vegeta. Egyértelműen. Itt senki nem használ vegetát, külön veszik meg a fűszereket és összekeverik főzés közben. Furcsa.

3. Zsemlemorzsa - egy szó: rántott hús!

4. Sárga zöldbab - jellemzően egy évben egyszer ennék zöldbab főzeléket sárgababból, de akkor nem árulnak sehol 

5. Tejföl - ez csak azért ilyen sokára a sorban, mert találtam egy tejfölpótló valamit, ami inkább hasonlít joghurtra, de hogy őszinte legyek, én nem érzem a különbséget

6. Húsleves - valószínű ha megerőltetném magam, egészen finom húslevest tudnék csinálni (tárkonyos csirkeragu levest már sikerült), de ez mindig otthon az igazi

7. Neo Citran - szóval elég furcsán működik itt az egészségügy, mert viszonylag sok gyógyszert árulnak drogériákban, de ha jobban megnézi az ember, kiderül, hogy ezek csak nagyon kis hatékonyságú gyógyszerek, ha olyat szeretnék, ami használ, azért orvoshoz kell mennem. A Neo Citran hatóanyaga pedig be van tiltva Hollandiában. 

A teljesség igénye nélkül eddig ezek a benyomásaim a holland ételekről, biztosan kihagytam egy csomót, ha úgy alakul és összegyűlik egy új poszt az új ételekből, akkor majd jól megírom, hogy miket ettem azóta. 

Az utóbbi pár napban nagyon elhalmoztak a teendők, összesűrűsödtek az itthoni ledolgozandó óráim és rengeteg minden mást is csináltam ezzel párhuzamosan, szóval elhatároztam, hogy történjen bármi, ma mindenképpen írni fogok egy posztot. Aztán hazaértem a sportcentrumból (ma éppen zumba volt soron) és azt vettem észre, hogy rengeteg energiám van és azon felül, hogy éppen ezt a bejegyzést írom, vacsorát is főztem és elintéztem még pár egyetemi dolgot is. Az utóbbi két és fél hétben nem voltam túl aktív sport-ügyileg, mert beteg voltam és nem éreztem elég erősnek magam még ahhoz sem, hogy elbiciklizzek sportolni, nem hogy ténylegesen sportoljak. Egyébként nagyon megszerettem oda járni, mert hihetetlenül olcsó és rengeteg lehetőséget kínálnak, mostanra nagyjából a legtöbb órán már voltam és vannak kedvenceim, amikre minden héten megyek, ilyen például a zumba, pilates, piloxing (pilates és box egész érdekes kombinációja), tae bo (küzdősport-szerűség, de sokkal dinamikusabb és nagyon szuper zene szokott menni alatta)... A zumbát szeretem egyébként a legjobban, hála az óráknak ilyen és ehhez hasonló populáris számokkal bővült az ízlésem (hiába ritkán szoktam csak áldozatul esni a tömegeket megmozgató zeneszámoknak, most vállalom, tényleg nagyon fülbemászóak tudnak lenni)

https://www.youtube.com/watch?v=pUcREla9gzY

De ugyanúgy járhatunk ingyen úszni is, de ki lehet próbálni a légi akrobatikát is és még rengeteg egyéb sport közül lehet választani, de nálam ezek működtek a leginkább. Igyekszem minden nap menni, hiszen ha ingyen van, ki kell használni (ez a magyar mentalitás azon része, aminek most ténylegesen hasznát veszem, éljen!). Na de ez csak a sport része az egyetemi életnek, igazából a kurzusokról szerettem volna írni.

Összességében arra számítottam, hogy nagyon más lesz itt az egyetem, mint otthon. De igazából annyira nem különbözik az itteni oktatás színvonala, pedig fel voltam készülve lelkileg arra, hogy mekkora hátast fogok dobni attól, amennyire szuper itt mindenki. Tanulság: alacsonyabb elvárások legközelebb. Nem állítom, hogy csalódtam volna, de az a hátas is várat még magára. 

Dolgok, amik itt sokkal jobbak, mint otthon:

Adminisztráció

Mindenki hihetetlenül segítőkész, a tanárok és az ügyintézők is általában fél órán belül válaszolnak az emailjeimre, ami elég impresszív. Példa: a vizsgafelvételnél szerettem volna felvenni egy olyan tárgy vizsgakurzusát, amihez voltak előfeltételek, nekem, mint erasmusosnak azonban ezek ugye nem voltak regisztrálva az online rendszerben, így írtam egy e-mail-t a 'Student Service Centre'-nek, ahonnan 4 perc múlva megjött Jiska válasza, amiben értesített, hogy felvette nekem a vizsgát, nézzem meg, hogy látszódik-e már, és megírta, hogy bármikor forduljak nyugodtan hozzá, igyekszik gyorsan válaszolni. Ezen felül angolul mindenki beszél legalább olyan szinten, hogy bármiben segíteni tudjanak, amiben kell. Szóval ez már egy fél hátas majdnem meg is lett volna, de erre fel voltam készülve (köszönöm, korábbi holland csereprogramok!).

Az épület

Először nem nagyon tetszett a koncepció, hogy a pszichológia épülete a belvároshoz képest kijjebb van, és egy elég új építésű környéken, nincs az a régi-egyetem feelingje. Aztán rájöttem, hogy annyian tanulnak pszichológiát itt a Leideni Egyetemen, hogy esélytelen lenne bezsúfolni ennyi hallgatót egy olyan régi típusú, széles-lépcsős, márvány korlátos épületek valamelyikébe. Nem is értem, hogy otthon hogy férhet el ennyi ember azon a pici helyen. Ma napközben rá is vettem magam, hogy csináljak pár képet az egyetemről, úgyhogy íme:

Tehát nem elég, hogy egy nagyon modern épület, szuper dekorációval, büfével és kávézóval (ezekről nem csináltam képet), de még Bob Marley-t is kirakták a falra? Elképesztő. Még egy negyed hátast megér a dolog.

Interaktivitás

Hát az a helyzet, hogy az órák itt körülbelül négyszer, ha nem ötször annyira interaktívabbak, mint otthon. És ezt nem az otthoni tanárok rovására írom, az itteni hallgatók sokkal inkább hozzá vannak szokva ahhoz, hogy partnerként kezeljék a tanárokat és nem alá-fölé rendelt viszonyban gondolkoznak, így az is sokkal természetesebb, hogy az órákon elmondják a véleményüket, kérdeznek, kritizálnak (!!!) vagy egyszerűen csak bekapcsolódnak a vitába a saját álláspontjukkal. Ezáltal sokkal inkább élvezhetőek az órák, könnyebb fenntartani a figyelmet és úgy érzem, hogy többet is tanulok ezáltal. Ráadásul egyes kurzusok hanganyagát rögzítik és aztán a diasorral együtt felrakják online, így ha épp nincs kedvem bemenni egy órára, akkor itthonról meghallgathatom, hogy mennyi érdekes dologról maradtam le. Szintén egy negyed hátast adnék a témának, így már azt hinné az ember, hogy dobtam egy egész hátast, de akkor jöjjenek azok a dolgok, amik elvették a hátasdobási lehetőségem:

Óraadók

Direkt nem akartam tanárokat írni, mert sok esetben PhD-s hallgatók tarják az órákat (talán inkább a gyakorlatokat, mintsem az előadásokat). Van egy kurzus, amit nem kifejezetten kedvelek, 'Clinical Child and Adolescent Psychology' néven fut, de valójában érzelmekről szól. Szerintem eddig életemben nem foglalkoztam ennyit az érzelmekkel és talán jól is tettem, mert rájöttem, hogy egy idő után unalmassá válnak (legalábbis pszichológiai értelemben). Az előadást legutóbb egy PhD-s hallgató tartotta, aki bármennyire is lelkes volt a témában, nem beszélt jól angolul. Ez nagyon lelombozó tud lenni, pláne ha olyan dolgokról van szó, ami egyébként izgalmas tudna lenni (épp akkor kulturális különbségek). A kurzusfelelős is elég unalmas órákat tart sajnos, rengeteget beszél a saját gyerekéről és sok képet mutat róla, néha teljesen indokolatlan helyzetekben, így a legtöbben csak furcsán érezzük magunkat. Összességében egy elég mindennapi témájú kurzus, amit lehetett volna úgy előadni, hogy érdekes legyen, de nem sikerült. A másik kurzusom a szemeszter első blokkjában a 'Child Neuropsychology' nevet viseli, ami egy sokkal érdekesebb kérdéskör számomra, de itt is érvényes a fentebb jelzett törvény, miszerint érdemes olyan előadókat választani, akik tudnak úgy mesélni a saját témájukról, hogy nem akarom legalább egy hétre álomra hajtani a fejem utána. Persze ebben az esetben is vannak kivételek, a mai óra például hihetetlenül izgalmas volt, a gyerekkori epilepsziáról szólt, rengeteg videóanyaggal és olyan stílusban előadva, hogy még egy órát biztosan hallgatni tudtam volna. Szóval ez mindent egybevetve mínusz egy negyed hátas. 

Vizsgák (wáá)

Hogy született meg az ötlet, hogy november közepén és január végén is legyenek vizsgák? Nagyon nem tetszik, mivel a november közepi alkalmakra már most el kell kezdenem tanulni. Egyébként logisztikailag sem a legjobb, mivel így sokkal kevesebb alkalmunk nyílik az órai tanulásra (csak 8 hét van a vizsgák előtt, nem 12, mint otthon) és sokkal több a tényleges magolásra. A Child Neuropsychology órámra például egy 600 oldalas könyv legtöbb fejezetét nem csak hogy el kell olvasni, de tudni kell, mert esszékérdések lesznek belőle a vizsgán. Egyre növekszik a mínusz hátasok száma.

Osztályozás

Teljesen máshogy működik itt az osztályzás és hogy őszinte legyek, én az otthoni rendszert preferálom. Itt 1-től 10-ig terjedő skálán bármilyen pontszámot kaphatunk (tehát pl. 7,6-ot vagy 5,2-t is), kivéve 10-et! Soha senkinek nem adnak 10-et! Ez engem végtelenül felháborít (lehet a maximalizmusom tehet róla), de még az olyan vizsgákon is, amikor többszörös választási lehetőségek vannak (tehát garantált lehet a maximum pontszám) és valaki végigtanulta az életét és mindegyiket jól tudta, levonnak a 10-ből egy bizonyos százalékot, amit az alapján számolnak ki, hogy mennyi az esélye annak, hogy a kérdések egy bizonyos részét az illető megtippelte és eltalálta. Az elv emögött a rendkívül nem humanitárius szokás mögött a motiválás, azaz, hogy a legjobbra törekedjenek a hallgatók és igyekezzenek elérni az elérhetetlent. Kérdezem én a 4 évnyi pszichológia tudásommal: nem vezet ez a tanult tehetetlenségnek nevezett dologhoz egy idő után? Azaz minek hajtani, ha "semmi" eredménye nincs, azaz sosem érhető el a 10 pont? Na mindegy, biztos megvannak a pozitívumai is a rendszernek, de én inkább a nem egyetértők oldalán állok. Azért mégiscsak jó érzés ötöst kapni, nem?

Így végigolvasva a pozitívumokat és negatívumokat egyébként rájöttem, hogy azért mégiscsak a hátasdobás felé mozdul a mérleg nyelve, mert közben eszembe jutottak olyan dolgok is, hogy itt mennyire figyelnek a pontos órakezdésre és befejezésre, a szünetek tartására óra közben (2 órásak szoktak lenni az előadások, 10 perc szünettel, ami általában eléggé felfrissít ahhoz, hogy tudjak még figyelni 50 percig) vagy hogy néha amikor egy konferenciáról megmarad valami, azt szétosztják a büfében, vagy egy óra elején be lehet támadni a kávés-teás zsúrkocsit a teremben. 

Holnaptól egyébként hivatalosan is elkezdem a könyvtárazást a vizsgaidőszakra, szerencsére nem kell egyedül mennem, sokan vagyunk elveszett lelkek, akik nem találjuk önmagunkat ebben a novemberi vizsgaidőszakban. 

Egy lépéssel közelebb kerültem a blogíráshoz, amikor ma napközben beugrott, hogy jó lenne nem elfelejteni írni egy újabb posztot. És íme itt vagyok és már folyamatban is van az újabb élménybeszámoló. Arra gondoltam, hogy most a családról írnék, akiknél lakom, mert az utóbbi időben sajnos nem voltam túl jól és sok időt töltöttem itthon, így most elég élénken élnek bennem az itthoni élmények.

Az alapkoncepció az, hogy felajánlottak egy szobát, hogyha heti 20 órában vigyázok a másfél éves kislányukra, Naomira. Amikor írtam az anyukának, Deborah-nak, és miután kezdett egyre biztosabbá válni, hogy én kapom meg az "állást", elkezdtem azon gondolkodni, hogy tényleg megéri-e nekem időben és energiában ez az egyezség. Mégiscsak az Erasmus-élmény lesz más azáltal, hogy heti 20 órával kevesebb jut minden másra és vendégeket, látogatókat sem szállásolhatok el a szobámban. Mindeközben folyamatosan kerestem más opciókat is, de egy idő után feladtam, mert egyszerűen lehetetlennek tűnt találni egy megfizethető szobát, az árak nagyon-nagyon magasak, 400 euró körül kezdődnek a legkisebb, nem túl kedvező fekvésű szobák, tehát inkább 5-600 euróval kellene számolnom havonta, ha szeretnék a városban lakni, ami a havi költségekkel együtt (utazás, bevásárlás, programok) még a Campus Mundi ösztöndíjamat is felülmúlná . Szóval amikor kiderült, hogy megkaptam a szobát, igazából már nem volt kétséges, hogy elfogadom, mert nem lett volna ennél jobb lehetőségem. 

Aztán jött a kétségbeesés következő foka: hogyan kell vigyázni egy másfél éves gyerekre? Hiába van rengeteg tapasztalatom gyerekekkel (óvodai és kórházi önkénteskedések, táboroztatások, családbéli gyerkőcök), vigyázni - főleg egy 17 hónapos kislányra - teljesen más élmény. A következő pontokkal bővült a tudástáram az itt töltött majdnem másfél hónap alatt:

- Hogyan kell gyorsan és hatékonyan figyelmet elterelni bármiről

- Mit csináljon az ember lánya, ha beragad a babakocsi a pályaudvar átengedő ajtójába

- Beteg gyerek türelmi küszöbét nem érdemes feszegetni

- Beteg + fogzó gyerekét még inkább

- 10 másodperc alatt bármi történhet

- A babaúszás valószínűleg az egyik legaranyosabb dolog a világon

- Egyszerre egy gyereket + táskát + megvásárolt dolgokat cipelni, valamint telefonálni és a leszakadó eső miatt esernyőt kinyitni művészet, de nem lehetetlen

Szóval ilyen és ehhez hasonló kvalitásokkal lettem gazdagabb, de természetesen rengeteg hihetetlenül szép emlékkel is, mivel az esetek többségében Naomi egy tündér. Mostanra szerencsére már eléggé ragaszkodik hozzám és nem zavarja, ha nem az anyukájával megy valahova. A nevemet még nem tudja kimondani, helyette konzekvensen Shishának hív (jobb mint a semmi). Nagyon felemelő élmény egyébként ennyire részese lenni egy ilyen apróság mindennapjainak, ez a kor egyébként is hihetetlenül érdekes, mindent megjegyez, szavakat tanul, nagyon könnyű hatással lenni a fejlődésére, ezért egyébként nagy felelősség is. Igyekszem különböző programokat szervezni vagy a már megszervezettekre elvinni - így alakult ki, hogy általában együtt megyünk olyan elfoglaltságokra, mint: babatorna, babaúszás, playgroup (játszócsoport-szerűség babáknak és kisebb gyerekeknek), játszóház és éppen ami még közbejön. Az egyik kedvenc részem az öltöztetés, amikor én vigyázok Naomira reggel, én dönthetem el, hogy mit vegyen fel aznap, így kellett rádöbbenjek, hogy egészen jó érzékem van a babaruha-szettek összeállításához, de igazából ez egy olyan dolog, amit nagyon nehéz elrontani. Naomit meg nem érdekli, ő ugyanolyan boldogan rohangál a legízléstelenebb rózsaszín-piros-narancssárga kombinációkban, mint a legcsinosabb ruhácskákban. Nagyon szívesen töltenék fel róla egyébként képet, de a szülei kérése az volt, hogy ne rakjak fel róla semmilyen social media platformra képet, ők sem raknak (tényleg, szerintem ő lehet az egyetlen olyan baba az ismerősi körömből, akiről még nincs fent kép Facebookon, hogy fog így felnőni?!).

A család többi tagja (apuka&anyuka) nagyon nyitottak és kedvesek, az anyuka eredetileg Ghánából származik, az apuka francia, Franciaországban is találkoztak és ott született Naomi is, idén januárban költöztek ide. Így félig-meddig pszichológushallgató szemmel nézve is nagyon érdekes részese lennie egy család dinamikájának, hogy hol vannak a privát-zónák, hogyan lehet osztozni például a mosógépen, amikor meghívnak vacsorázni, akkor beszálljak-e a költségekbe (nem szoktam, inkább visszahívom őket). De például olyan titkoknak is őrzője vagyok, mint az anyuka személyi edzései, amiről az apuka nem tud. A gyereknevelési nézeteikkel egyébként maximálisan tudok azonosulni, igyekeznek nem elkényeztetni Naomit (ez néha nem érződik, de az erőfeszítés megvan), nem féltik agyon, ami nem veszélyes rá vagy a környezetére vagy a berendezésre, azt általában megengedik neki. Nagyon sokat játszanak vele és nem hagyják a TV előtt ülni, este olvasnak neki. Talán pont ezért, de nagyon fejlett a szókincse egy 17 hónaposhoz képest, elég sok mindent tud már mondani, amit meg nem, azt megpróbálja utánozni. El tud számolni háromig (néha ötig is) és fel tudja venni egyedül a pólóját. Szóval tényleg nagyon ügyes leányzó és hihetetlenül szerethető is, ami rengeteg energiát tud adni annak, aki éppen vele van. Összességében tehát egy nagyon élvezhető munkát sikerült találnom, ami elég jól fizet (hogyha azt nézzük, hogy mennyit kellene egyébként költenem egy ehhez hasonló szobára) és ráadásul nagyon szuper embereket ismerhetek így meg. Az elszakadás lesz majd nehezebb dió, de szerencsére az még odébb van...

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik nap realizálódott bennem, hogy egy hónapja már kint vagyok. Sőt, akkor már kicsit több, mint egy hónapja volt. És rengeteg minden történt, rengeteg új embert ismertem meg, hihetetlen sok új impulzus ért a mindennapokban, de hát végül is jogosan, mivel egy új országba költöztem. 

Aztán a másik oldalon ott volt és van az, hogy sosem tudtam befejezni semmit, amit elkezdtem írni, lehetett akár novella, regény, napló, receptkönyv (!!), egyszerűen egy idő után ráuntam. Az elhatározás része persze akkor is megvolt és most is megvan, úgyhogy azt gondoltam, adok neki egy esélyt, lehet a külső nyomás jót tesz majd...

Szóval talán a legjobb lesz az elejéről kezdeni: augusztus 26-án költöztem Leidenbe, Hollandiába. Erasmus-on vagyok, így ugyanúgy járok egyetemre, mint otthon tenném, viszont Campus Mundi ösztöndíjjal. Emellett mivel eddig a legembertpróbálóbb feladatnak bizonyult az a bizonyos szállás-találás, úgy voltam vele, hogy jelentkezek egy itteni család által feladott hirdetésre, miszerint a kislányuk mellé keresnek valakit, aki vigyáz rá heti 20 órában, cserébe pedig náluk lakhatok az egyik üresen álló szobában. Bejött az élet, ahogy mondani szokás, ugyanis megkaptam az "állást", megkaptam a szobát, így boldogan költhetem másra az ösztöndíjam nagy részét, mint kaucióra, szerződéskötési díjra és hasonló kényelmetlen kötelességekre, ami az egyetemhez kapcsolódó szobabérléssel járt volna. Egyébként a Campus Mundi ösztöndíj összege magasabb az Erasmus-nál, ami lehetővé teszi, hogy ilyen módon kijöjjek belőle havi szinten (hiszen minden jelentősen drágább itt és a pénz nagy része elmegy bevásárlásra, utazásra és programokra, valamint a lakhatással járó költségekre, amivel nekem kell beszállnom a "közösbe").

Így hát megérkeztem augusztus végén Leidenbe, ahol azonnal becsatlakoztam egy mozgalmas családi életbe, ami az elején kicsit nehezebben indult. Hiszen bárhogy is igyekszik az ember rugalmasnak lenni, mindenhogy furcsán jön ki, amikor 1 napja sem lakik még egy idegen országban, de egy vadidegen családdal vacsorázik, és próbál úgy tenni, mintha otthon érezné magát egy viszonylag nagyobb házban, aminek annyira keskeny és meredek az emeletre vezető lépcsője, hogy két kézzel kapaszkodva is lépésenként kell megállni, hogy élve feljusson. Ezen kívül a saját szobám ferde, aminek az a következménye, hogy ha leejtek egy nem téglatest alakú tárgyat, az elgurul a mosdó alatti sarokba, a szekrény ajtaja nem marad nyitva, mert pont a lejtés irányába nyílik, illetve hogy az ágyban fekve az az érzésem támad, hogy bármikor lecsúszhatok róla (csakúgy, mint a takaróm éjszakánként). Időközben orvosoltam a problémát könyvekkel és füzetekkel, így most már nyugodtan alszom és a szekrényt is nyitva marad, ha úgy tartja kedve. Szóval összességében remek kis szoba, hihetetlen jó környéken, csodálatos kilátással, kép itt: (ez a mi utcánk hídja, kb 20 méterre a háztól)

Ez pedig piciny lakóhelyiségem, még mielőtt belefogtam volna a lakberendezésbe:

A családról és a kislányról direkt nem írtam, nekik egy külön posztot szentelek majd. Ahogyan az itt megismert embereknek, az egyetemmel való találkozásomnak, az utazásoknak, honvágynak és minden másnak, ami majd történik.

A megérkezésem után egy héttel beszereztem egy új útitársat (a.k.a. biciklit) magamnak, ami azóta is híven szolgál, néha nyikorog és kattog (főleg eső után), rozsdás és hihetetlen ízléstelen táskát vásároltam hozzá, amit azóta már megbántam, de az enyém azért. És kibírt egy 4 órás utat, amikor Hágába indultunk el biciklivel (rossz ötlet, máskor nem megyek), szóval igazán nem panaszkodhatok. Egyébként életbevágóan fontosnak tűnt biciklit vásárolni, ugyanis a hollandok (sztereotípiák ide vagy oda) tényleg mindenhova így járnak, és a távolságokról is bicikli-mértékegységekben beszélnek (az 5 perc út nem öt perc gyaloglás! Ezt a saját káromon tanultam meg). Amúgy egy idő után annyira hozzászokik az ember (most már könnyen beszélek, hiszen egy hónapja biciklivel járok mindenhova), hogy még az egyébként 100 méterre lévő boltba is biciklivel megy, ha már úgyis ki kell menni az utcára, miért ne? - jeligével. Itt egy fotó őnagyságáról:

Amit Leidenről tudni érdemes, hogy egy csodaszép város, Dél-Hollandiában, nem túl nagy, de annál több csatornája van, tényleg hihetetlenül hangulatos. A Leideni Egyetem Hollandia legrégebbi egyeteme, a királyi család is itt tanult. Az óváros részéhez nagyon közel van a belváros, ahol pedig rengeteg kávézó, étterem, bár rejtőzködik, a különlegesebb helyek általában olyan aprócska mellékutcákban, ahova többedszerre is nehezen találok vissza. Szórakozóhelyek nem igazán vannak (amik vannak, azok vagy nagyon elektronikus zenét játszanak, vagy drágák), illetve a bárok szoktak hajnali 2-3 óra után tánctérré alakulni, ami elég hangulatos is tud lenni. 

Az itt lakó hollandok rendkívül kedvesek. 80%-uk folyékonyan beszél angolul, ha mégsem, akkor kézzel-lábbal magyaráznak, hogy megértessék, hogy helyben nyomtatni nem lehet, csak előrendelésre, vagy 2 óra múlva elvinni. A bicikliző hollandok sokkal kevésbé kedvesek. Türelmetlenek és gyalogosként keresztezni az útjukat a legkevésbé ajánlott módszer az úton való átkelésre. De amint leszállnak kerékpárjukról, újra emberi formát öltenek és ha kell, kiszótárazzák a telefonjukon a különbséget a kétféle teljes kiőrlésű zsömle között a boltban.

Összességében tehát egy csodálatos városkába csöppentem, hihetetlenül nyitott és érdekes emberek közé, és most, betegen és fáradtan is alig várom, hogy többet írhassak az itteni élményeimről. A végén mégis csak lesz ebből valami. 

Ez egyébként az egyik kedvenc képem, amit itt csináltam. :)